A SZAMARITÁNUS LELKIISMERETE
A KULTURÁLIS KÖZELSÉG LEFELÉ FORDÍTOTT TEKINTETE
Vito Impellizzeri atya előadása
Apámnak, elrejtett evangélium
Bevezetés
„A pokol, a többiek” / Sartre /
„Még ma velem leszel a Paradicsomban” / Lk 23, 43 /
„A szenvedés, az éhség, a vesződségek végül egymás farkasaivá teszik az embereket:
boldogok azok a népek, melyeknek sikerül elkerülniük mindezt a valódi, mélyreható és lojális
szolidaritás egyetlen hatásos eszköze révén. A holnap társadalma olyan lesz, amilyet már a
mai napra is akartunk.” / G. Andrea Trebeschi, Brescia 1897 – Dachau Mauthausen Gusen
1945.I.24. /
„Arra ment egy szamaritánus. Amikor odaért hozzá és meglátta, megesett rajta a szíve.
Odalépett hozzá, olajat és bort öntött a sebeire, és bekötözte…” / Lk 10 33-34 /
Az irgalomról…amikor apámat az ég kapujához kísértem megértettem, hogy mi mindnyájan
két alapvető kérdés hordozói lehetünk. Ebben a gondolatmenetben szerettem volna megállni a
ténynél, hogy ketten vagyunk / annál a kapcsolatunknál fogva, hogy Isten képére és
hasonlatosságára teremttettünk, valamint annak tényénél, hogy ketten lévén, nyitottak
vagyunk a harmadik felé, az Isten iránti kiteljesülésre, aki azt mondta, hogy a nevében
létrejött valódi emberi kapcsolatainkban köztünk lakozik; létező ettől fogva /. Annak tényén
is elgondolkodtam, hogy kérdés lehetünk a /valami után törekedő szempontjából is: kutatás,
vágyakozás, reménység, nyitás az igazság, a szépség, az egység, a jó, az Isten felé /. Ám
mindenekelőtt arról a két kérdésről kell beszélnem, melyek valóban elhangzottak, mert apám
gyakran ismételte azokat élete utolsó napjaiban. Ezek olyan kérdések, amelyek mint érzés és
ígéret, önmagam kutatásában is foglalkoztatnak és emlékeztetik tudatomat az evangélium
okosságára, mely a mindennapok ráncaiban és sebeiben rejtőzik.
a./ A kórházba kísérésekor, az orvosi vizsgálatoknál – de hasonlóan a postán, a bevásárló
központban, a fogorvosnál, mindenütt ahol megteremtődik ez a valóságos emberi kapcsolat,
valamint az idő, mint várakozás és a tér, mint sorban állás – első kérdése mindig ez volt :
„Elnézést, ki az utolsó?” Véleményem szerint az evangélium visszhangzik ebben, ahhoz a
kérdéshez kapcsolódva, melyet Jézus a Jó Szamaritánusról szóló példabeszéde vége felé tesz
fel. Mert esetünkben is feltételezi a kérdés, hogy a kérdésfeltevő, vagyis én, mint utolsó
átveszem a helyét. És a másik az előttem lévő lesz, aki előttem van. Ezen egyszerű kérdés
által az utolsókból elsők lesznek. E kérdés emberies volta az evangéliumi gondolat szép
visszatükröződése. Ez egy csodaszép kérdés!
b./ Ám mihelyt utolsók lettünk és az előttünk lévőkből elsők lettek, amíg vártuk a sorunkat
gyakran megesett, hogy valaki üdvözölt minket, talán azért, mert ismert engem. Íme, az apám
második kérdése, melyet kétség kívül élemedett kora, memória zavara, társadalmi élettől való
eltávolodása, időérzéke hiánya miatt tett fel: „Te ismersz engem?” Ez a kérdés rögtön Máté
evangéliumának 25. szakaszát idézte fel bennem ahol a szolgálat megítéléséről esik szó,
ahogyan azt az Emberfia látja. A lelkiismeret és a szeretet eggyé válnak a szolgálatban, s
ennek elismerése áldás és boldogság. Magával ragadott az egykori párbeszédek egyike,
melyben egy fiatal barátom egyszerűen csak említette a szülei, vagy nagyszülei egyikének
nevét, és apám, őszinte gyengédséggel, mely nem volt más, mint egy erre való tehetség,
teljesen átadta magát egy ilyen megemlékezés ihletettségének. Ez a visszaemlékezés
emlékekből állt – talán bánatokból is – saját történetéből, mely képes volt megmutatni a
fiatalnak a helyeket, eseményeket, viszontagságokat, melyet az nem ismert, de így végül is
képes lett megismerni… / amikor velünk ez történt …/. A visszaemlékezésnek köszönhetően /
melyek rólam szóltak / apám egy név örökösévé tett, egy névnek, mely így emlékké,
mondhatni történelemmé vált, egy olyan kapcsolattá, mely túlmutat az emberek halálán.
Végül is egy áldott s nem elátkozott név örökösévé tett.
1. A világ, mint az igazi testvériség helye.
E feladat végrehajtásához az Egyháznak mindig kötelessége vizsgálni és az Evangélium
fényénél értelmezni az idők jeleit. / 1 /
Egyszerű megjegyzések láttathatják velünk az Irgalmasság zsinata / 2 / e szakaszának
szépségét, és néhány részletének szabadságát, mely az idők jeleinek pasztorál teológiai
megközelítésével foglalkozott. Valóban sokan vannak, akik az idők jeleinek teológiájában
látják a II. Vatikáni Zsinat legjelentősebb örökségét. Ez jelenti a kiinduló pontot a jelenlegi
Egyház számára, ezért tapasztaljuk e Zsinat kreatív fogadtatását. Ez a teológia megújítja
önmagát, fejlődik, s magába fogadja az Egyház és a világ kapcsolatának észlelését, megnyitva
ezt a kölcsönös kapcsolatot, lehetővé téve azt, hogy az Egyház misztériuma hűséges maradjon
magának Krisztusnak misztériumához, megtestesüléséhez, hűséges maradjon a kenózishoz, a
kereszt botrányához és bolondságához. Ugyanakkor, lehetővé teszi, hogy megőrizze
nyitottságát, mint egy vetőmag, mint egy mű Isten Országa eljövetelének hirdetésében. Az
Egyház nem lehet teljesen önmaga, anélkül a másságnál, melyet a világ jelent, vagyis a
történelem az emberiség családja, s természetesen Krisztus mássága nélkül. Krisztus – Egyház
– Világ, melyet a Lélekkel és Isten Országával való kapcsolata is megjelöl, tehát
disszimmetriában a Lélek – Egyház – Királysággal. Ez az Egyház öntudatra ébredésének útja,
melyet a zsinatnak köszönhetően futott be. Napjainkban ezen zsinati örökségen múlik /
traditio vivens – élő örökség / az Egyház küldetéses természetéhez való hűség. Az Egyház
teljes egészében missziós lelkületű. A tét az üdvözülés naprakészsége, mint az irgalom és
igazságosság jelenléte! A Gaudium et Spes teljes mértékben tudatában van annak a ténynek,
hogy a történelem nem csupán változtatja a dolgokat, de – a technológia, a kommunikáció, az
emberi kreativitás és intelligencia révén – egy változásokkal teli korszakba lépünk. Ez a
konstitúció nagy feladatot teljesít, nagy felelősséggel: ebben a növekedési krízisben felismeri,
hogy az embernek, élete személyes és társadalmi dimenziójában egyaránt szüksége van a
növekedésre, miközben őriznie kell az emberiség azon állandó értékei iránti viszonyulását,
melyek az egyének és az emberiség családját megillető méltóságára vonatkoznak. Ezen
állandó értékek és jellemzőik kiválasztása hangsúlyozza, hogy az Egyház és a világ történelmi
kapcsolatának misztériuma misszió és emlékezet kérdése. A felelősségről van szó minden
változás esetében, s emlékeztetni emberi méltóságára és hivatására, feladatára, rendeltetésére,
önazonosságára és felelősségére. Az állandó nem jelenti azt, hogy semminek sem szabad
változnia, hanem azt, hogy a változás ne veszítse szem elől értelmét, hogy a haladásnak
mindig növekedést kell jelentenie. A II. Vatikáni Zsinat megerősítette, hogy nem kell félni a
napjainkhoz való igazodástól, s hogy ténylegesen egy napjainkhoz igazított Egyházra van
szükség. Megértő és jelentéssel bíró Egyházra, minden korszak és minden generáció
tekintetében. Aggiornamento. Nem arról van szó, hogy hagyjuk elveszni örök értékeinket,
hogy átengedjük azokat, melyek nem forgalomképesek. Pont ellenkezőleg. Ezen értékek
őrzése ügyében az Egyház szüntelenül jelen van Krisztussal való kapcsolata által, a
keresztrefeszített és Isten Fiában feltámadott emberiség által, minden ember által, akinek
része van a kereszt misztériumában, a Lélek által és Királysága jelenléte által – mely itt van,
de még nem teljesült be. Igazában ezen értékek állandósága az, ami arra készteti az Egyházat,
hogy keresse a párbeszédet minden emberrel, történelmi és társadalmi viszonyaik közepette.
Megtestesülés és inkulturáció. Semmilyen hitelesnek tekinthető emberi dolog nincs, mely ne
vonatkozna az Egyházra s főként, mely ne keltené fel érdeklődését. A II. Vatikáni Zsinat egy
teljes és sokoldalú világszemléletet kínál nekünk, melyet antropológiai és társadalmi,
kreacionista és teológiai, történelmi, krisztológiai, eszkatológikus-megváltó, valamint a bűn
rontására is odafigyelő módon és értelemben vizsgál. Látóhatára kiterjed mind a görög
kosmos- ra, mind a judeo-keresztény teremtésre, a megváltás igéretére, a megtestesülésre,
valamint a történelem és természet modern nyugati szemléletére. Ma a II. Vatikáni Zsinat
mindehhez hozzátenné még a posztmodern média hálózat, valamint a megszakítás nélkül
működő kommunikáció vizsgálatát. Egy valóságos kis világ, melyben semmi sem esik kívül,
semmi sem extra, távoli, szeparált, másik oldalon lévő, rejtett, vagy lehetetlen elérni. Egy
egybegyűjtött és elérhető világ. A világ eseményei mindnyájunkra tartoznak,
következményeikkel együtt. Nincs háború, mely igazán tőlünk távol folyna. A világ
összezsugorodott, a tér beszűkült, a kommunikáció napjainkra az elítélt és kereszt által
megtisztult, a feltámadás eszkatológiai eseményében Lelke által szüntelenül megújuló és
újrateremtődő ember etikai felelősségének helye és ideje lett. A Gaudium et Spes egyetemes
sugallata hasonlóképp meglepetés számunkra. A valóban globálissá vált világ, ahol minden
egy hálózat része, az Egyház érzi, hogy mindenkit meg kell érintenie, kapcsolatba kell
kerülnie az emberiség nagy családjával, minden nyitott lelket meg kell szólítania. Az emberi
társadalom sorsa egy lett, nem választható szét többé egyéni történetekre. Ferenc pápa a
Laudato si enciklikájában, a II. Vatikáni Zsinat nyomán, úgy szól a világról, mint közös
házunkról, s egy mindenre kiterjedő ökológiai gondolkodást ajánl nekünk. E tekintetben a II.
Vatikáni Zsinat nyomán felismertté és vállalttá lett a modernitás minden e témába vágó
értéke, valamint minden ember szabadsága a saját igazsága keresésében. A hármas jelszó,
melyet nyugaton a francia forradalom tett ismertté mindenki számára – szabadság, egyenlőség,
testvériség – már nem tűnik a hittel vagy a keresztény élettel ellenkezőnek. Lehet róla
beszélni. Egy rossz érzés jelent, hogy e hármas jelszó a politikai modernitás jegyében kettőre
zsugorodott, miután a testvériség eltűnt belőle. Számunkra éppen a testvériség jelenti a
kereszténység nyugati kultúrához való hozzájárulását, miközben felnőtt módon kívánja
vállalni egy olyan szabadság súlyát, mely a másságát felismert s öntudatára ébredt egyén
felelősségében érlelődik meg. A II. Vatikáni Zsinat egyszerű eszközökkel mutatja be a
másikhoz kötődő egyént, illetőleg ennek struktúráját. Ehhez részint a mikro struktúrák
dinamikájához folyamodik / apák-fiúk és férfiak-nők /, részint a társadalmi makro
struktúrákhoz / szolidaritás – részvétel /. Az apák-fiúk, férfiak-nők szocializációjában rávilágít
arra a két alapvető pólusra, melyek az emberi sors struktúrájának alakítását benső módon
késztetik a szocializálódásra: történelmi értelemben az egymást követő generációkkal, a
horizontális egykorúság értelmében az önazonosság-különbözőség és identitás-párbeszéd
polaritásának kifejezésével. A makro-társadalmi a szolidaritásról, részvételről, egységről,
konfliktusokról, pluralizmusról és kommunikációról szól. A II. Vatikáni Zsinat által megjelölt
úton elindulva és annak nyomán haladva Ferenc pápa a következők szerint nyilatkozik:
Így a különbözőségek ellenére lehetővé válik a közösségalkotás, de ezt csak olyan nemes
személyek tudják megtenni, akikben megvan a bátorság arra, hogy túllépjenek a konfliktusos
felszínen, és a többieket legmélyebb méltóságukban lássák. Ehhez van szükség a társadalmi
barátság felépítésének elengedhetetlen alapelvére: az egység a konfliktus felett áll. Így a
mélyebb értelemben és kihívásként értett szolidaritás történelmet építő stílussá válik, éltető
környezetté, amelyben a konfliktusok, a feszültségek és ellentétek változatos egységet
alkothatnak, amely új életet fakaszt. Nem azt jelenti, hogy szinkretizmusra vagy egymás
elnyelésére, hanem hogy magasabb szinten való megoldásra irányulunk, amely megőrzi a
szemben álló pólusok értékes feszültségét. / 3 /
A történelem különös helye és színháza minden emberi cselekedetnek, legyen szó akár
személyről, akár társadalmi közösségről. Ezen egység perspektívájának bázisán, ugyanakkor a
II. Vatikáni Zsinat egy határozott háromságos irányultságról tanúskodik, amikor így értelmezi
az ember és ember közötti kapcsolatot.
Isten, mindnyájunk gondviselő Atyja azt akarta, hogy az emberek egyetlen családot
alkossanak és testvérnek tekintsék egymást. Hiszen mindannyian Isten képére vannak
teremtve… E hasonlóság rávilágít arra, hogy az ember – aki az egyetlen teremtmény a földön,
akit Isten önmagáért akart – teljesen csak akkor találhat önmagára, ha őszintén elajándékozza
magát. / 4 /
A másikban az Isten képére való teremtettségét kell látnunk. Isten és felabarátunk iránti
szeretetünk a parancsolat értelmében egymástól el nem választhatók, mert a parancsolat
rámutat, vagyis magatartási normaként írja elő azt, amit a szeretet kinyilatkoztat, hogy
tudniillik lehetetlen elválasztani egymástól Istent és a felebarátot. Ez Krisztusban nyer
igazolást. Ez a megtestesülés legmélyebb misztériuma, itt kezdődik az irgalmasság.
A párbeszéd tehát egy jele az időknek és a történelmi kairos egy követelménye, mely
megszólít minket. A kereszténység és a nyugati kultúra alapvetően a logos alakját vallották
magukénak. Ez az alak a görög világ mítoszából jött létre, Izrael történelmében, a dabar
hallgatását jelentette. Szintézisét János 1,14-nél találjuk, ahol a Logos testté lett, valamint az
1. Kor 1,18-nál, ahol a kereszt Logos-áról olvashatunk. A Logos elvezethet minket a dia-
logos-hoz, vagyis a dialógushoz, mint Krisztushoz kapcsolódó követelményhez, felhíváshoz,
melyet agapé-nak és martyria-nak fogunk fel, egy igazságként, mely az élet! Mint út, meg
tudja változtatni az emberek közötti kapcsolatokat igazságos és szolidáris módon. Igazság és
szeretet. Az irgalom Evangéliuma.
Az Egyház elismerte, hogy e kiáltás meghallásának követelménye a mindegyikünknek szóló
kegyelem felszabadító hatásából következik, ezért nem csak egyeseknek szóló különleges
küldetés: „Az irgalmasság és az emberi lény iránti szeretet evangéliumától vezérelve az
Egyház meghallja az igazságosságot kérő kiáltást, és minden erejével válaszolni akar rá.”
Ebben a keretben értjük meg Jézus tanítványaihoz intézett felszólítását: „Ti adjatok nekik
enni!” /Mk 6,37/. / 5 /
A párbeszéd alatt egy olyan konkrét megnyilvánulást értünk, melyet napjaik Egyházának léte
és küldetése során egy nemes és reális szellemiségben kell felvállalnia. Ez a tekintet
megtérésével jár: „Ki az, aki különbözik?” Különböző, annyit tesz di/s/ferere, valamitől
messzire vinni. A különböző a másik, a másfelé orientálódó, vagyis akit tőlünk távolodónak
érzékelünk, aki a mi utunkhoz képest egy másikon jár. Ezzel szemben a másik, az a felém
fordított arc, mely önmagam számára megmutatja, hogy nekem is van arcom, mely
alkalmassá tesz a találkozásra. Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, szól
az ígéret a kölcsönös elismerésről: a másik nem idegen, hanem testvér! A szeretet és
igazságosság kapcsolatában ismerjük fel, vállaljuk a másságot, a testvériséget, mint
közelséget. Ezt szeretném K. Rahner teológiájától kiindulva úgy leírni, mint az ember, és a
kereszténység feladatát. Ily módon szeretnék érvekkel szolgálni a felebarát és a testvér közötti
átmenethez, melyet mi természetesnek és egyszerűnek tartunk a gyakorlatban, mivel az a fiú
egyetemes létállapotára alapozott. A modernitás gyakorlatilag és politikailag elutasította ezt a
testvéri egyetemességet. Ez valós drámákhoz, különbözőségekhez, és félelmekhez vezetett és
hozzájárult ahhoz, hogy megkérdőjeleződjön a testvériség, annak ellenére, hogy állandóan
jelen volt a felhívás, mely a leszármazás egyetemes voltára hívta fel a figyelmet. Ezen felül
állandóan hallunk olyan családi tapasztalatokról, melyekben megannyi különbözőség és
ellentét jeleként naponta élik meg a fiúi és testvéri szembenállás és konfliktusok drámáját.
Mindenki ismeri Káin történetét. Látjuk, hogy a választásban és kapcsolatokban mennyi baj
származott a természetes, a születési testvériségből. Napjainkban egy egyetemes testvériséget
– melynek kiindulópontja az Istennel, Teremtő Atyánkkal való közösségünk és fiúságunk –
valóban nehéz lenne úgy felfogni, hogy ez bármiféle kiindulópontot jelentene a világ
színpadán tettekben megnyilvánuló konfliktusokhoz. Az antropológiai testvér-fiú kapcsolat
ma sem magától értetődő, nem egyetemes, nem mindenki által elfogadott. A
kereszténységnek – és nem kizárólag csak neki – van véleménye e témáról a felebarát iránti
szeretet parancsolatából adódóan, ha nem is reflexként, de legalábbis a gyakorlati oldaláról.
Az emberi közösséget úgy kell tanúsítani és olyan felfogásban hirdetni, mint ami lehetőséget
ad a másikban a különbözősége megragadására, s olyan különös adományként, mely önmaga
és mások számára is lehetőséget nyújt az emberiesség gyakorlására. Elsőként szólítom meg s
ennek nyomán kigyúlnak az együttérzés, az irgalmasság szikrái. Együtt érezni, annyit jelent:
együtt hordozni mások terhét, együtt örülni vele és megosztani gondjait. Együtt hordozni
annak súlyát és kegyelmét, hogy az Isten képére teremttettünk, hogy együtt lehessünk fiai, a
valóságban létezésünknek igen kemény, nehéz és összetett feladata. Jézus tanítása és
cselekedetei teljes mélységében utalnak az együttérzés és kenózis e magatartására. Szeretni
annyit tesz, mint a másik helyében lenni, a másik bőrébe bújni / íme a globalizáció gyökere /,
„lefegyverzetten”, magunkat kiüresítve meghallgatni,. Ezt jelenti a testvériség. Isten a maga
személyében jön el, hogy az emberek között lakjon, oda, ahol egymás kölcsönös
elfogadása van jelen.
Az emberi család egységét igen erősíti és teljessé teszi az Isten gyermekei családjának
Krisztusban megalapozott egysége /…./ valóban elismerik igaz szabadságát küldetése
teljesítéséhez. / 6 /
2. A testvériség: a teljes ember és a kereszténység minden feladatának összegzése
Ezzel megérkeztem gondolatmenetünk második szakaszához. Egy párbeszédhez, melyért
hálás lehetek a jól ismert jezsuita teológusnak, K.Rahnernek / 7 /, s mely a testvériségről, mint
a felebarátunk iránti szeretetről szól. Nem létezik Istennek olyan szeretete, mely ne a felebarát
szeretetéről szólna, s végül ne a felebarát iránti szeretet gyakorlását jelentené. Rahner
érveiben a Szent János Első Levelében foglaltak tükröződnek. Csak az képes igazán
megérteni Istent, aki felebarátját szereti: és csak az, aki valóban szereti Istent, képes a
másikkal kapcsolatba lépni, anélkül, hogy az saját önmegerősítését jelentené, legyen ez utóbbi
akár reflex- szerű, akár tudatos. Az Isten nem konkurense az embernek. Ő az, aki lehetővé
teszi, hogy az ember megértő legyen önmaga iránt, ő adja igazi méltóságát, lényegi
jelentőségét, lévén az emberrel leginkább benső kapcsolatban s ugyanakkor őt végtelenül
meghaladó. Az Isten létezése az ember legmélyebb lelki tartalma. Az Istentől szeretett ember,
az Istent szerető ember, létében és végső rendeltetésében szeretett. Amennyiben igazán
megnyílik a felebaráti szeretetre, megkapja a lehetőséget, hogy kilépjen önmagából, hogy
Istent szeresse.
A második lépés annak megértése, hogy a felebarát iránti szeretetnek történelmi dimenziója
létezik a cselekvésben való megjelenésével szemben. A felebarát iránti szeretetnek történelmi
jellege van. A jelen kihívásait mindenki érzékeli: kommunikáció, ökológia, pénzügyek,
migráció, terrorizmus, gender elmélet, demokrácia, a női méltóság és a nők védelme,
párbeszéd, pluralizmus, vallási fundamentalizmus. Ezek a kihívások azt a kérdést teszik fel
nekünk, hogy a testvériségként felfogott felebaráti szeretetnek van-e értelme? Van-e benne
ígéret?
Ma a kommunikáció révén valóban egy olyan emberiséget látunk, mely összességében és
tendenciájában állandóan egyetlen egységgé akar lenni. Világméretű, globális…íme olyan
mindennapi kifejezések, melyeket mindenki használ, s gyakran társítja a krízishez és annak
következményeihez, elég, ha csak a környezettel kapcsolatos konfliktusokra gondolunk.
Olyan emberi környezetben élünk, melyben egyre inkább a közeledést, az összeforrottságot
tapasztaljuk. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ugyanennyivel harmonikusabb, békésebb
lenne. Sőt ellenkezőleg. Egy olyan világban, melyben a minden nép történelme vagy kultúrája
már nincs a másikétól elválasztva üres terekkel, no man’s land-ekkel, a konfliktusok a
múlthoz képest csak veszélyesebbé lesznek. Napjainkban az emberiséget egy centripetális erő
járja át, mely arra kényszeríti a minden néphez tartozó történelmi és kulturális tereket, hogy
mindenki a létezés egy közös tere irányába tartson, ez látszik például az egyetemes emberi
jogokból. Ám van egy új emberi lelki tartalom is, egy új önfelismerés. Alapjaiban változik az
állampolgári tudat, s viszonyulása a jóhoz, rosszhoz. Ez az új globális állapot hasonlóképpen
megváltoztatja az Egyházról való felfogást is. Ma mindnyájan világméretűként tekintünk az
Egyházra. És mit mondott Ferenc pápa megválasztásának estéjén: „a világ végéről jött egy
pápa.” Nosztalgikus érzéseket ébresztett bennünk e kijelentés!
A kereszt őrülete. Valódi keresztény bölcsesség. Kérdés, mely mindnyájunk lelkiismeretét
felkavarja. Rahner szerint a testvériség az Isten iránti szeretet konkrét megnyilvánulása.
Minden testvér egy hitelesen emberi kaput jelent, mely Istenhez vezet. Testvérem egy szent
kapu. Világossá lesz, hogy mit értett, mit ígért Ferenc pápa azon gesztusával, mellyel ki
akarta szélesíteni az irgalom évének szent kapuját olyan helyekkel, mint például Lampedusa,
Közép-Afrika, vagy a népkonyha. Amikor valóban eljutunk az egység megértésére, mely
Isten és a felebarát szeretetét köti össze, ez utóbbi átlépi a kérés és az alkalmi szolgálatok
határát, és helyébe lép az életre szóló teljes elköteleződés, mely teljes személyiségünk minden
mértéken felüli elköteleződését követeli meg. Ez a transzcendencia szeretet általi teljesülése.
Ez saját magunk hiteles szabadsága. Más szavakkal: a testvériség által, mely szükségképpen
egységben van az Isten szeretetére adott válaszunkkal, kifejezzük az ember és a kereszténység
feladatának teljességét. Jezsuitánk szerint íme egy szó, mely a lelkiismeret megerősítésére és
fontosságára hívja fel a figyelmet. Kívánatos lenne, ha a globalizáció által
egybekovácsolódott emberiség közös lelkiismeretében is megtalálná helyét. Ferenc pápa
napjainkban bizonyos értelemben érinthető és érzékelhető módon képviseli az egész élő
emberiség lelkiismeretét, melyet soha nem látott mértékben köt össze a kommunikáció. Ő
képviseli a világ lelkiismeretét. A kérdést ilyen szemszögből vizsgálva – a testvériségnek
köszönhetően hogyan vezethetünk le egy hiánytalan logikát az agapéból – több következtetés
vonható le. Egy politikus teológiának mindenekelőtt egy ilyen keresztény testvériségben kell
gyökereznie. Jelenleg egy változóban lévő társadalomban élünk. Íme, egy új terület, a
testvériség gyakorlására. Ez nem más, mint a tiszta értelemben vett politika, vagyis felelősség
a strukturális szociológiai feltételek iránt, egy méltó és egészséges élet érdekében. Az
Evangelii Gaudium szerint a testvéries lelkiség, vagy a testvériség misztériuma képes
felépíteni az irgalom struktúráit, a bűn és a hatalom logikájának struktúráival szemben. Ebből
az is következik, hogy az emberi létezés teljessége misztérium. Isten és az ember misztérium.
A felebarát szeretete egymásba vezeti őket. Ez a szeretet kiszolgáltatja a szerető embert a
másiknak és nemcsak létezése különböző jellemzői tekintetében, hanem teljes egyéniségét
illetően, lelkiismerete és szabadsága határtalan szélességében, abban a képességében, hogy
Istenben el tudja veszíteni magát. És hasonlóképpen a szeretet kész befogadni a másikat, a
maga mérhetetlen misztériuma sűrűségében. A felebaráti szeretet e két misztérium kölcsönös
egymásba hatolása, melyben Isten igazi misztériumára találunk, mely eltörli a két egyéniség
közötti határokat. Rahner állítása szerint a harmadik helyen, a felebarát iránti szeretet, a
testvériség által mutatkozik meg a kegyelem, mivel Isten maga lesz e két egyéniség közti
csere belső normája. Ez a szép és egyetemes valóság, mely egyenként mindenkire vonatkozik,
abban áll, hogy a keresztény testvériség antropológiája képes kifejezni a mindennapok
emberének végtelen méltóságát a maga egyszerűségében. A testvériség, a végtelen Isten
abszolút misztériumától körülfontan és fenntartva, mindnyájunké. Minden emberi lénynek, a
mindennapok emberének, végtelen lehetőséget kínál. A harmadik és utolsó következményt a
szabadság kockázata jelenti, amikor igazán szeretünk a szó igazi értelmében. Az Isten
szeretetétől fenntartott és beteljesedett szeretet, a testvériség, a lehető legnagyobb dolog. Mint
ilyen, egy felkínált lehetőséget jelent mindnyájunknak, akik egyszerűségben éljük
mindennapjainkat.
3. A megbocsátás és az irgalom struktúrái
Az irgalom szónak több jelentése van:
miséror, a nélkülöző iránti szánalom, cor, e szánalmat érző szív.
rahim, réhèm, ésèdh, émèth: anyaméh, az anyai mell, az eredendő jóság, a teljes hűség, de az
igazság is
èlèos, oiktirmos, splanchna: irgalom, együttérzés, érzelem, anyaméh.
„Irgalmasságot akarok és nem áldozatot” emlékeztet Ózeás próféta / Óz 6, 6 /; a gyakorlatban
mégis úgy tűnik, hogy az ellenkezőjében hiszünk. Az irgalmat akarni, óhajtani, érezni annyit
jelent, belépni abba a kapcsolatba, mely az anyát és fiút egyesíti, ebbe az olyannyira
bensőséges kapcsolatba, mely felismeri és átérzi az élet mozgását. Egy életét, mely te magad
vagy, de nem egyszerűen csak te. Nem a tiéd, de a legintimebben hozzád tartozó, aki benned
lakik, belőled táplálkozik. A fiú tesz anyává/apává. egy kölcsönös és viszonzott adomány:
benned, a tested, a szabadságod, a szereteted adta az életet, és lett egy másik életté. Élet az
életből, szeretett a szeretetből. Egy olyan mértékű szeretet, mely képes elviselni és
végigszenvedni a szülés fájdalmát. A szülés áldássá és nem átokká lesz, amikor az anya
kiáltásai a gyermek sírásának adják át helyüket. Ez a sírás minden érzést eltöröl, eltörli a
félelmeket és aggodalmakat. A gyermekben megnyilvánul a szülés során elszenvedett
megannyi fájdalom értelme és ígérete. A fájdalom ideje után, a szeretet a szeretett lénnyé
teljesül s új névvé, új emberré lesz, aki a fiam/lányom. Az anya és az apa csak „gondnokai” e
szeretetnek, mely kezdetben fájdalom, majd a szülés után a szeretett lesz. A legmagasabb
méltóságában lévő szeretetteljes ember és maga az Isten között drámai a hasonlóság egy még
nagyobb fájdalom idején: egy fiú elvesztése esetén. Amikor egy fiú elveszíti apját, vagy
anyját az emberi fájdalom és az érzelmek kitörnek s elismeri árvaságát. Ám amikor egy
testvér egy testvért, vagy egy apa/anya, a gyermekét veszíti el az érzelem és fájdalom hangja
elhallgat, nem ismeri el új állapotát, nem kér a vigasztalásból. A csend – nem új neve, hanem a
szeretett emberé, aki halott, sírás, emlék, emlékezet, hála és sajnálat lett – válik a
mindennapok részévé. Aki nem ismeri ezt a nagy fájdalmat, melyet a saját fia elvesztése
jelent, az nem képes irgalmat érezni, mert nem tudja átérezni az örömök legnagyobbikát, amit
a saját fiára való újratalálása felett érez. Ez az elveszett pénz, az elveszett bárány, az elveszett
fiú esete. Újra rájuk találni valódi örömöt, ünnepet jelent. Aki semmit nem vesztett el, nem
vár senkit, nem remél senkit, talán nincs is kiért élnie. A feltámadással, az élet értelmével
kapcsolatos legszebb kérdéseket két gyermektől kaptam, melyeket két alkalommal, drámai
körülmények között tettek fel nekem. Pier Claudia, a mindössze 7 éves Éva nevű kishúga
elhunyta kapcsán azt kérdezte tőlem: „Amikor én a mennybe megyek, hozzám hasonlóan a
húgom is idősebb lesz, vagy az egykori 7 évessel fogok találkozni?” A 9 éves Giuseppe, apja
halála után ezt kérdezte tőlem: „Nagybátyám, a feltámadás azt jelenti, hogy ismét láthatom
majd az apámat?” Egy szeretett lény elvesztése fölött érzett fájdalom az ember legmagasabb
méltóságára utal, azt mutatja számunkra, hogy a szeretet erősebb a halálnál, hogy a szeretetre
minden ember meghívást kapott. Azt mondja nekünk, hogy az irgalom – a szeretett lény
életnek való visszaadása, a fiú életbe való visszatérése – a minden emberi és isteni méltóságot
jelenti. Azt mutatja nekünk, hogy az irgalom a feltámadás cselekedete, a fiú életnek való
visszaadása, az életnek a halál felett aratott győzelme. Megmutatja, hogy az emberségében
keresztre feszített Isten Fia miért bocsátott meg azoknak, akik megölték. Aki nem ismeri a
szeretett lény elvesztése fölött érzett fájdalmat, annak nehéz megismerni az irgalom érzését,
felismerni a bocsánatot kérő kiáltást, mely az életnek visszaadott fiú sírásának értelme és
ígérete. A fiú visszaadása az életnek, az irgalom értelme és ígérete. Ez az öröm, mely nem
teremt ellentmondást, hanem magába foglal, egyesít, kölcsönös viszonyba helyezi az irgalmat
és Isten igazságát, az isteni méltóság mérhetetlensége és a teremtmények végtelen méltósága
szerint. A bosszú bosszút áll, nem így az igazság, mely igazságos! Ha nem ismerek el
semmiféle kapcsolatot az elítélt személlyel, s csak arra gondolok, hogy ez a másik ügye, a
másiké, aki rajtam kívül létező, aki kevesebbet ér nálam, s aki ezen felül bűnös, mert
elkövetett valamit. Így arra törekednék, hogy sem emberségét, sem a minket egyesítő
kapcsolatot ne lássam, csakis negatívnak vagy pozitívnak tartott tetteit. És mindenekelőtt arra
gondolnék, hogy a rossz másra tartozik, nem énrám. Akaratlanul is úgy gondolnék magamra,
mint aki meg is bocsáthat, meg nem is. Ezzel szemben akár fiú, akár lány, aki egy új életre
születik, felfedezi azt, hogy akit másoknak hívunk, azok a testvéreink, nővéreink. E felfedezés
révén, ha akarja képes megnyílni az Istennel, apával, anyával való élő kapcsolatra. Az irgalom
igazságának nincs bekötve a szeme, mindenkit lát, mindenkivel szembenéz. Íme, a minden
ésszerűségnél józanabb értelem. Ez a legfőbb értelem, mivel képes minden dolgot és
teremtményt a maga lényegi mivoltában látni. Képes felismerni mindenki értékét akkor, és
főként akkor, ha romlottnak tűnik. Ez egy minden logikát meghaladó logika És az igazi
szeretet világossága. Az irgalom életfolyamatai egy hűséges közelséghez hasonlíthatók, mely
nem hagy cserben, hanem megáll, hogy gondoskodjon, hogy gyakorolja a megbocsátást, hogy
tudomásul vegye, hogy aki rosszat tesz, az a saját szabadságát rombolja le, s a bűn
rabszolgájává lesz. Az irgalom annyit tesz: visszaadni a szabadságot, egy második és új –
Isten irgalmas szeretete által ébresztett – szabadságot, mely a rosszaságban is a gyermeket
szeretné meglelni. Egy gyógyító, a rossztól megszabadító erő, a feltámadás ereje. Az ember és
a rossz közötti kapcsolat megszakítása. Az irgalom alapját ez a mondat jelenti „Bocsáss meg
nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Az irgalom tehát szeretet/fájdalom, a lélek
bölcsessége és a személy lelki érési folyamata. Jézus maga is átélte a konfliktust és maga is
provokált konfliktusokat / értekezése az asszony elbocsátásáról; Júdás árulása / s bemutatta az
irgalom/méltányosság és igazság/könyörület párbeszédén nyugvó, erőszakmentes megoldás
útját, mely ellentétes a hatalomgyakorlás útjával. Ebben rejlik az irgalom gyengédség
politikája : a közjó ápolása és a kirekesztettek megváltása, szemben a söpredék és zsarolás
kultúrájával. Az irgalom struktúráinak felépítéséről van szó / Moltmann / hogy egy
méltóságteli társadalom, hogy egy új világ születhessen a messiási logikának köszönhetően,
mely az agapé konkrét etikáján alapul. Az irgalomnak alulról kell érkeznie, / ahol az
áldozatok vannak, ahonnan felszáll a kiáltás, ahol Isten megtestesül /. S mindez ne legyen
paternalista, pietista és patetikus, hanem egy kiszakadást, megváltást jelentsen. A Getszemáni
kertben Jézus tanítványainak időt, szabadságot, és elkülönült területet adott a virrasztáshoz. S
a tanítványok elaludtak.
Befejezés
Ismerjük Bábel történetét / Ter 11, 1-9 /
„Egy hatalmas gödröt ástak a földbe és nagyon magas oszlopokat állítottak bele, melyek köré
elkezdték rakosgatni a téglákat az emberek. A téglákat az asszonyok gyártották apránként.
Minden téglára, melyek emberméretűek voltak, bevésték annak a nevét, aki a helyére állította,
mintha csak egy rendeletet írtak volna alá ezáltal. Összességében hatszázezer aláírás egy
rendeleten, mely 43 év alatt tízezer mérföldes magasságot eredményezett anélkül, hogy elérte
volna az eredetileg megcélzottat. A hiányzás s hasonlóképp a munka ütemének lassítása
elképzelhetetlen lett volna. A kimondottan építési munkálatokból ki voltak zárva a gyermekek
és öregek, de nem távolodtak el az építés helyszínétől, s azon igyekeztek, hogy hasznosítsák
magukat a vízhordásban. Az ivóvizet, és a mész oltásához szükséges vizet hordták. Ha egy
asszonyt elértek a szülési fájdalmak, a köldökzsinór elvágásához szükséges időre elfordult,
majd mellére vette a gyermeket. Ezután a gyermekkel a nyakában visszatért a tégláihoz. Ha
minden jól megy, ha senki sem kételkedik benne, gyermekeik lesznek a hatalom örökösei az
új világban. Parancsolni fognak a csillagoknak, az esőnek, a napsütésnek, a szeleknek, a
növényeknek és állatoknak. Ám annak ideje nem jött el, hogy üdvözöljék ezeket a jövőbeni
emberfeletti lényeket. Ez a nap sugarától kiszikkadt, az éj fáklyáinak vibráló fényében
szobrokként nyüzsgő őrült hangyaboly riadóztatta az angyalokat.
Állítsd meg őket Áldott Örökkévaló. Nem látod, mit tesznek?
Látom, felelte az örökkévaló, van olyan passzusa a Törvénynek, mely szankciókat helyez
kilátásba azok ellen, akik közös egyetértés alapján építkeznek?
Nincs, válaszolták az angyalok, de a Törvény intézkedik a pihenésről, szolgákat és urakat
illetően azonos mérték szerint.
Ezek az emberek nem ismerik a Törvényt és nincsenek szolgáik. Senki nem kényszeríti
munkára a szomszédját. Békességben élnek egymással és mindezeket a fáradalmakat saját
akaratukból vállalják.
De ez egy értelmetlen fáradozás, vetették ellene az angyalok, valóban azt hiszik, hogy elérik
az eget?
Remélni kell, hogy amint magasabbra érnek, a szélesebb perspektíva jobb célokat mutat
nekik.
Örökkévaló, te jól tudod, hogy mindig csak fölfelé fognak nézni! Állítsd meg őket!
Add nekik irgalmasságod Törvényét!
Száznegyven létra volt a toronyhoz támasztva, hetven Keletről és hetven Nyugatról. A
keletieken felmentek, a nyugatiakon lementek. A hangyaboly így még őrültebbnek
mutatkozott. A hangyák a föld felszínén keresik és választják ki azokat az élelmiszer
tartalékaikat, melyek nélkülözhetetlenek a téli túléléshez, majd földbe vájt lakhelyeikre viszik
azokat. A három város lakói a földből téglákat készítettek és magasra vitték azokat, egyre
magasabbra, egyre nagyobb fáradság árán, anélkül, hogy egy lélegzetvételnyi szünetre
megálltak volna, mert a legkisebb megállás azzal a veszéllyel járt, hogy blokkolja a szállítók
haladását, hogy baleseteket idéz elő. Ezentúl több mint egy év kellett a csúcshoz való
feléréshez és éppen egy év a lejövetelhez. Ha valaki megsebesült, vagy leesett erről a
magasságról, senki nem törődött vele, de ha egy tégla eltört, vagy elveszett, mindenki sírt,
mert pótlására több mint két évet kellett várni. Ebben az örök mozgásban, az egyetlen
megállásra a torony tetején került sor, amikor a lejövetel előtt a tégla hordozók megálltak,
hogy mésszel odacementezzék, és nyílvesszők felhőit lőjék az ég felé. A szédülés miatt jól
vigyáztak arra, hogy soha ne nézzenek a föld felé. Az angyalok visszatértek az
Örökkévalóhoz:
Nézd őket! Olyan magasra értek, hogy nem sikerül többé lefelé nézniük.
Látom őket, mondja elszomorodva az Örökkévaló, gépekké változtak, s mind ugyanabba az
irányba fordulnak. Mindeddig hagytam őket, mert nem csalták, nem ölték meg egymást, de
milyen az a béke, melyben az emberélet elvesztette minden értékét? Gyertek, tehát, szálljunk
alá és zavarjuk össze a nyelvüket, késztessük gondolkodásra őket”. / 8 /
Nem lenne-e teljesen más a keresztény élet, ha magunktól megértenénk a szabályelvet
„mentsd meg lelkedet” a „mentsd meg felebarátodat” elv alapján?
Komolyan tudjuk-e venni a szegény, a könyörületes, a béketeremtő boldogságát, az önmagát
átadó Jézust, mint létezésünk kiteljesülésének valódi megtapasztalását?
Képesek vagyunk-e elfogadni azt, hogy a keresztény, az egyházi felfogás szerinti szeretet –
amint az a kezdetektől fogva bizonyítást nyert – az ellenség szeretetében gyökerezik?
Elnézést, ki az utolsó, akinek helyét átvehetem?
Ismersz te engem? Amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem
tettétek.
1. II. Vatikáni Zsinat Gaudiun et Spes, n. 4.
2. PIERO CODA által választott kifejezés, Il Concilio della misericordia: Sui sentieri del
Vaticano II. Città Nouva, Roma 2015. 407 old. Első bekezdésem elkészítésének kulcs
szövege.
3. FERENC pápa, Evangelii Gaudium, Città del Vaticano 2013. n. 228.
4. II. Vatikáni Zsinat, Gaudiun et Spes, n. 24.
5. FERENC pápa, Evangelii Gaudium, Città del Vaticano 2013. n. 188-189.
6. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et Spes, n. 42.
7. KARL RAHNER, Chi è tuo fratello? Il rischio della vera fraternità, San Paolo, Milano
2015. 109. old. / Ford.: Ki a te testvéred? Az igazi testvériség kockázata. / . A jezsuita
teológus konferencia előadása, Graz / Ausztria /, 1980. november 10.
8. G. LIMENTANI, Gli uomini del libro, Adelphi, Milano 1975. 82-84. old.
Conference by Father Vito Impellizzeri
PICTURING THE CONSCIENCE OF THE SAMARITAIN
LOOKING FROM THE LOWEST AREA OF CULTUR AL PROXIMITY
To my father, the hidden gospel
Introduction
“Others are Hell” (Sartre)
“Today you will be with me in Paradise” (Luke 23,33)
“Suffering, hunger, torments end up by making people become wolves among themselves:
blessed are those who manage to anticipate all that by the only effective means, a truly deep
and loyal solidarity. Tomorrow’s society will be such as we would have wanted it to be
today”. (G. Andrea Trebeschi, Brecia 1897 – Dachau Mauthausen Gusen 24.1.1945
“But a Samaritan traveller came on him was moved with compassion when he saw him. He
went up to him and bandaged his wounds, pouring oil and wine on them” (Luke 10, 33 – 34).
Regarding compassion…….when I was accompanying my father on his death bed I learned
that we can all become two fundamental questions. Certainly, during this reflection, I would
like straightaway to pause and consider the fact that there are two of us (that is to say, the
relationship, in the image and likeness of God who is relationship, the fact that we are two,
open to the accomplishment of a third, God, who has chosen to inhabit authentic human
relationships that are lived in his name, starting from his name). We are a question in another
way (that is to say, quest, desire, hope, opening in the direction of truth, beauty, unity,
goodness, God, being for). I should tell you first about the two questions I often heard my
father repeating during the last days of his life. These are questions about meaning and
promise, present to me throughout my personal search, recalling to my conscience the
intelligence of the Gospel which lies hidden among the ups and downs of daily life.
a. When I used to accompany my father on his medical visits to the hospital, and it
would have been the same had it been to the post-office, the supermarket or dentist,
everywhere that a real anthropological connection between time as waiting and space
as a queue could be created, his first question always was: “excuse me, who is last
here?” In my opinion this contains a glimpse of the gospel corresponding to the
question Jesus makes at the end of the parable of the Good Samaritan. For in our case
as well, the response then implies that the one who asks the question, in other words
that I myself become, in turn, the last one. The other, then, becomes “he who is before
me”. This simple question transforms those who are last into those who are first, and
keeps in mind for humanity this fine image of the Gospel!
b. And so, having become the last and having transformed the ones before us into the
first while we awaited our turn in the queue, it would often happen that someone
would come to greet us, perhaps because they knew us. This brings us to the second
question of my father, without doubt arising from his aging condition and having a
different sense of time: ”do you know me?” This question reminded me of the page in
St. Matthew’s Gospel about the judgement of charity given by the Son of God.
Knowledge and love are united in charity as a work being recognized as blessing and
beatitude. I was thus drawn into one of those dialogues of memory where my young
friend simply spoke the name of one of his parents or grandparents and my father with
simple tenderness as a gift offering himself completely. What a moment of grace!
This memory was filled with souvenirs, perhaps regrets as well, of his personal
history, able to show the young man places, facts, trials and troubles he did not yet
know but which he could recognize later ( when we …. ). Thanks to the gift of
memory (do this in memory of me) my father made the young man heir to a name,
which became the story, the relation between people surpassing their death. Thus a
name blessed and not cursed.
1. The world, a space of true fraternity
At all times the Church carries the responsibility of reading the signs of the times and
of interpreting them in the light of the Gospel (Gaud.et Spes n.4)
Some simple annotations enable us to perceive the beauty, the novelty and the liberty
in certain passages of this paragraph from the “Council of Mercy” (cf. Piero Coda, Il
Concilio della Misericordia, sui sentieri del Vaticano II) related to the pastoral
theology of the signs of the times. Actually, many people regard the theology of the
signs of the times as the greatest heritage of Vat. II. It is from there, the creative
reception of the Council, that the Church of today takes its lead. This theology renews
itself, evolves and integrates the reception of the church’s relationship with the world,
integrating this link of reciprocity which allows the mystery of the Church to remain
faithful to the mystery of Christ himself, his incarnation, fidelity to the kenosis, to the
scandal and the folly of the cross. At the same time this theology allows the Church to
remain open like a seed and as a “work in progress”, open to the announcement and
the coming of the Kingdom of God. The Church cannot fully be herself without this
difference that the world provides, without history and the human family, apart from
the otherness of Christ. Christ – Church – World, marked by its link with the Spirit
and with the kingdom, and thus in the dissymmetry Spirit – Church – Kingdom. It is
the way of auto-conscience by which the Church herself has moved thanks to the
Council. Fidelity to the actual missionary nature of the Church today has come from
this heritage (traditio vivens). The Church is missionary in its entirety. What is at
stake here is the contemporaneity of Salvation, in terms of mercy and justice!
Gaudium et Spes is well aware of the fact that history is not only changing things but
also because of technology, communications, human intelligence and creativity we are
entering a whole new era of changes. This constitution has brought about something
great which is a parental grammar of responsibility: in this crisis of growth the
constitution recognizes the need for man to grow in his personal and social life
without losing his reference to the permanent values of humanity which safeguard the
dignity of the person and the whole human family. The choice of characterizing these
values as something permanent reinforces the fact that the mystery of the link between
the church and the world is a question of mission and memory. It is about the
responsibility, as each change arises, of recalling the permanence of our human
dignity and our vocation, our task and destination, our identity and responsibility.
Permanentes does not mean that nothing should change, but that the change should
not lose its sense and the journey not cease leading to growth. In effect, Vatican II is
also free to affirm that one should not fear being brought up to date and be able to face
a Church that is adjusted, that is to say, comprehensible and significant for each era
and every generation. Aggiornamento. This does not mean that one should lose one’s
permanent values nor give way to those that are non-negotiable. On the contrary. The
Church continually shares in these by her bond with Christ, with humanity crucified
and resurrected, already in the Son of God, and in each human being taking part in the
mystery of the cross with his Spirit and the presence of his Kingdom here but not yet
completed. And it is precisely the permanence of these values which pushes the
Church to seek dialogue with all people and every historical and social context.
Incarnation and Inculturation. There is nothing authentically human that does not
concern and especially interest the Church. Vatican II proposes a complete and
pluralistic vision of the world, looking at it from an anthropological and social sense,
also theological and creationist, amartioloogical (treating of sin), historical,
Christological, salvific and eschatological. It picks up the Greek concept of cosmos,
Judeo-Christian of creation, promise, salvation and the event of the incarnation, also
western and modern ideas on history and nature. Today Vatican II would add the
post-modern and media sense of networking, communication and fluidity. A small
world, where nothing remains outside, extra, far away, separated, on the other side,
hidden or impossible to contact. A compact and attainable world. The world’s events
and their fall-out too, concern all of us. No war is really that far away. The world is
compact and space is limited, and time for communicating now becomes a moral
responsibility of man who is judged and purified by the cross, renewed and recreated
by the Spirit in the event of his eschatological resurrection. Gaudium et Spes surprises
us also by its universal breath. In a world that has really become global and gathered
into a network the Church feels the need to reach out and contact the whole human
family appealing to people’s freedom of conscience. Pope Francis in his letter
Laudato si follows in the steps of Vatican II speaks of the world as the common house
when he proposes an integral ecology. We have recognized and assumed, that is to
say, learned from Vatican II, the value attributed by modernity to one’s liberty as each
human being pursues his journey towards his particular truth. The trinomial “liberty,
equality and fraternity” that we learned from the French Revolution, no longer appears
contrary to the faith or to Christian life. People can talk about it. There is an
uneasiness at present due to the fact that this trinomial has been reduced by modern
politics to a binomial where fraternity has disappeared. However, for us, fraternity is
precisely the Christian contribution to a western culture that wants to assume in an
adult manner the weight of a freedom that matures responsibly, where the subject
recognizes himself and finds his identity in being different. Vatican II simply shows
the structure of the subject’s identity in as much as it is linked to the other. And all
that by having recourse to the micro-social (father-son and man-woman) and macro-
social (solidarity, participation) dynamics. The father-son and man-woman
socialisation brings to light the two fundamental poles that form the structure of the
human condition intrinsically: in the historical-temporal sense this occurs through the
succession of generations, and in the horizontal-contemporary sense by the expression
of the polarities identity-difference and identity-dialogue. The macro-social refers to
solidarity, participation, unity, conflicts, pluralism and communication.
In this way it becomes possible to build communion amid disagreement, but this can
only be achieved by those great persons who are willing to go beyond the surface of
the conflict and to see others in their deepest dignity. This requires acknowledging a
principle indispensable to the building of friendship in society: namely, that unity is
greater than conflict. Solidarity, in its deepest and most challenging sense, thus
becomes a way of making history in a life setting where conflicts, tensions and
oppositions can achieve a diversified and life-giving unity. This is not to opt for a kind
of syncretism, or for the absorption of one into the other, but rather for a resolution
which takes place on a higher plane and preserves what is valid and useful on both
sides. Evan.gaud.n.228
History therefore is the special place, the theatre of all human achievement whether
individual or social/community-based. And it is precisely on the basis of this
perspective of unity that Vatican II makes its own a Trinitarian orientation reading
into it all inter-subjectivity.
God, who has fatherly concern for everyone, has willed that all men should constitute
on family and treat one another in a spirit of brotherhood. For having been created in
the image of God…This likeness reveals that man, who is the only creature in
earth which God willed for himself, cannot fully find himself except through a sincere
gift of himself. Vatican II Gaudium et Spes n.24
We distinguish between the neighbour and God, but loving God and loving the
neighbour cannot be separated in the commandment, which raises the comportment of
what love reveals, namely, that it is impossible to separate God and neighbour, as
verified in Christ. It is the most profound mystery of the incarnation, and it is there
that Mercy commences.
Dialogue is thus a sign of the times, a requirement of the historical Kairos that
questions us
In truth, Christianity and western culture have taken on mainly the form of logos.
This form was brought about by the Greek world as myth and reinforced by the history
of Israel in response to the dabar. It is found synthesized in Jn1,14 in the incarnate
Logos, and in 1Cor.1,18 in the Logos of the cross. The Logos can lead us to the dia-
logos, that is to say, to the dialogue as requirement and call of the Jesus-Christ event
perceived as agape and as martyria: a truth that is life. As “way” it can transform the
relations between people in justice and solidarity. Truth and love. The gospel of
Mercy.
Evangel. Gaud.188. The Church has realized that the need to heed this plea is itself
born of the liberating action of grace within each of us, and thus it is not a question of a
mission reserved only to a few: “The Church, guided by the Gospel of mercy and by love for
mankind, hears the cry for justice and intends to respond to it with all her might”. [153] In
this context we can understand Jesus’ command to his disciples: “You yourselves give
them something to eat!” (Mk 6:37)
Dialogue is the concrete form that the life and mission of the Church must assume
today by means of a fine and real spirituality of dialogue. It implies a change of outlook.
Who is different? Different, from di(s)ferere: carry far from. The other is different in the
sense of divergent, that is to say, in the sense of seeing the other as distancing herself/himself
from us, with a different orientation from ours. On the contrary, other is the face turned
towards me, the face that reveals me to myself as one open to an encounter. Let us make man
according to our image and resemblance is the promise of mutual recognition: the other is not
a stranger, he is a brother! In a bond of love and truth one experiences and assumes the
difference, and the proximity as fraternity. That is what I would like to describe as the task of
humanity and Christianity, making use of Karl Rahner’s theology. In this way I would like to
propose for the anthropological passage between neighbour and brother which we have
envisaged as connatural and simple in practice, founded on the universal condition of sons.
Modernity has practically and politically renounced this universal dimension of fraternity.
This has come about due to tragedies, contrasts and fear which have contributed to
questioning fraternity, in spite of a continual call to the universal condition as sons.
Moreover, family experiences have always told of the daily effort and drama of filial and
fraternal relationships lived out as contrasts and oppositions. Everybody knows the story of
Cain. If it is already so hard to regard natural fraternity, from birth, as a criterion of choice
and relationships, a universal fraternity built on common sense and being sons of God, Father
and creator, it is difficult to share a criterion for managing actual conflicts on a world scale.
The anthropological bond of identity as brother/son does not speak for itself today, it is no
longer universally accepted as such, nor is it shared by everyone. There is a need to witness
and tell of what we hold in common as humans, able to grasp what is different in the other, an
exercise in humanity and a particular gift for oneself and for others. I address the other first,
and then the sparks of compassion and mercy light up. Being compassionate entails carrying
each others burdens rejoicing together and sharing one anothers sorrows. Sharing both the
burdens and thee grace of having been created in God’ image and likeness, to become his
sons in the most concrete, arduous and difficult complexities of our existence. The teaching
and practice of Jesus opens up for us in depth this attitude of compassion and kenosis. To
love is to become the other, to put oneself in the other’s skin (cf. globalisation from below),
ready to listen, emptied of self. That is fraternity. God, in person, comes to dwell among
men, wherever there is mutual recognition.
The union of the family of man is greatly consolidated and perfected by the unity
which Christ established among the sons of God….an authentic liberty for the
accomplishment of its mission. Gaudium et Spes n.42
2. Fraternity: totality of the task of the whole man and of Christianity
Now we arrive at the second part of our journey, for a dialogue with the well-known
Jesuit theologian about a word concerning fraternity as a translation of love of
neighbour. There is no love of God that is not itself love of neighbour and that does
not arrive at its end by the exercise of love of neighbour. Rahner’s arguments reflect
the first letter of St John. Only the one who loves his neighbour can truly know who
God is. The one who truly loves God can enter into a relationship with another
without making the other a means of his own auto-affirmation whether this is done
consciously or not. God is not man’s competitor. He is the one who makes man
comprehensible to himself, the one who offers man his true dignity and radical
meaning, in the most intimate manner and at the same time surpassing him infinitely.
God is there at the most profound depth of man’s interiority. Loved by God, man is
loved in the most ultimate meaning of his being. And in as much as he opens himself
truly to love of neighbour man is accorded the possibility of coming out of himself to
love God.
The second step is to understand that love of neighbour has a truly historical
dimension before becoming concrete action. There is a historicity of Christian love of
neighbour. The actual challenges are there before our eyes: communication, ecology,
finances, migrations, terrorism, gender, democracy, dignity and defence of women,
dialogue, pluralism, religious fundamentalism. And these challenges question us.
This vision of love of neighbour as fraternity, does it make sense? Does it contain a
promise?
Actually, through communication we are in the presence of a humanity which in
general is tending more towards becoming a unity. Mondial, global….such are the
daily words spoken by everyone and often associated with the crisis and its
consequences. We only need to think of the conflicts and challenges relating to the
environment. We are living in a situation where humanity is becoming close and
unified. Not that that necessarily means becoming more harmonious and peaceful. It
is rather, the contrary. In a world where the history of each people and culture is no
longer separated by empty spaces and no-mans-land, conflicts become more
dangerous than in the past. In our days humanity is traversed by a centripetal force
that obliges the historical and cultural spaces of each people to converge towards a
common, existential space, for example, the question of the universal rights of man.
But there is also a new human interiority, a new perception of self. The subjective
conscience is about to change radically, as its relationship to good (or evil). This
new, global condition changes equally the perception of the Church. Today we all
envisage the Church in its world-wide dimension. And Pope Francis’ expression the
evening of his election, “a pope arriving from the end of the world” nearly produces
nostalgia in us.
The folly of the cross. Christian wisdom. A question that shakes our consciences.
According to Rahner, fraternity reveals itself as the concrete form of love towards
God. Every human brother becomes an authentically human door leading to God. My
brother is a holy door. This illustrates the sense and the promise by which Pope
Francis wanted to broaden the sign of the Jubilee Holy Door by including places like
Lampedusa, Central Africa and the soup centre. When one has really grasped the
unity between love of God and love of neighbour, the latter moves from the status of a
limited request for benefits to a total unlimited life commitment demanding our whole
person. It is the fulfilment of transcendence by charity, our authentic liberty. In other
words, the totality of man’s task as well as that of Christianity, is expressed by
fraternity which is necessarily united with our response to God’s love. According to
Rahner this is a word to support and orient ones conscience. It has to find its place in
the common conscience of a humanity drawn together by globalisation. At the present
time Pope Francis represents in quite a tangible and perceptible way the conscience of
the whole of living humanity more than ever today. He represents the conscience of
the world.
Numerous consequences flow from this orientation of the question: How to recover an
integral coherence of agape thanks to fraternity. First of all, a practical theology ought
to be rooted in the essence of such a Christian fraternity. We are living now in a
changing society. Here is a new sector offering itself to the action of fraternity, that of
a policy in the proper sense of responsibility towards the sociological and structural
conditions that allow for a dignified and healthy life. It is spiritual fraternity or the
mystique of fraternity according to Evangelii nuntiandi, capable of preparing the
structures alternative to the structures of sin and the logic of power
It follows on from there that the whole of human existence is mystery. God and man
are mystery. Love of neighbour introduces one to the other. This love frees the
person who loves another, not only at the level of some feature of his existence, but
rather, in his subjective totality, in the whole unlimited extent of his conscience and
freedom, in his power to lose himself in God. And in the same way, love of
neighbour is ready to welcome the other in the density of his immense mystery. Love
of neighbour is this mutual union of two mysteries, where the mystery par excellence,
God, takes away the limits between these two subjects. In the third place, according to
Rahner, grace is revealed by the love of neighbour, by the fraternity. God himself
becomes the interior principle of this exchange between two subjects. This fine and
beautiful reality, for one and all, consists in the fact that the anthropology of Christian
fraternity can express the infinite dignity of the ordinary man in all his simplicity.
Fraternity, thus wrapped up in and supported by the absolute mystery of the infinite
God, is for everybody. Every human being has empty spaces of infinity throughout
the day.
The third and last consequence is the risk involved by liberty when one loves in the
true sense of the term. Sustained by God’s love and expressing itself in love,
fraternity is the greatest thing possible. As such, precisely, it represents the possibility
offered to every man in the simplicity of his daily life.
3. Pardon and the structures of Mercy
The word Mercy contains various semantic keys:
miseror, having pity towards those in unfortunate circumstances, and cor, the
heart that feels the pity.
Rahim, rehem, esedh, emeth: the entrails, the womb of a mother, original
goodness, total fidelity and also truth.
Eleos, oiktirmos, splanchna: mercy, compassion, emotion, maternal womb.
The prophet Hosea(6,6) reminds us that God wants “mercy and not sacrifices”; but however,
in practice one might say that what we believe is the opposite. But to will, desire, experience
mercy is to enter into that relationship which unites mother and child, a relationship so
interior that it feels and recognizes the movement of life. A life which is yourself but not
simply you, it is not yours but in the most intimate manner, present in you and being
nourished by you. The son makes you mother (father). It is a mutual, reciprocal gift: in you,
in your body, your freedom, your love has given life, it has become another life. Life from
life, loved to love. A love so great that it is capable of supporting and undergoing the pain of
giving birth. Giving birth becomes a blessing, not a curse, when the screams of the mother
give way to the cries of the baby. The tears wipe away all the pain, the fears and the
anxieties: the child reveals the sense and the promise of all the trials that took place. Love
was painful for a time but now it is fulfilled, loved and takes on a new name, humanity
renewed, it becomes my son, my daughter. The mother and father however, can only be the
managers of this new love that first was painful and then loved by the childbirth. The
dramatic resemblance between man in his dignity as lover, and God himself, gives way to an
even greater pain, the loss of a son. When a son loses his father of mother the pain is
inconsolable and he becomes an orphan. When a brother loses a brother, or a father or
mother loses a child there are no human words that can relieve the pain, they don’t want to be
consoled,or to recognize the new situation. Silence, not the new name, but the name of the
loved one who has died, only tears, memories, regret fill each day. Someone who has not
known this great pain of losing their own child cannot experience mercy, and they cannot feel
the greatest of joys, that of finding their child again. It is the lost coin, the lost sheep, the lost
son. Finding them again gives birth to true joy and the feast. Someone who has lost nothing,
expects no one and puts his hope in another person, perhaps he does not live for anybody.
Two children in dramatic circumstances asked me some beautiful questions about resurrection
and the meaning of life. After the death of his little sister Eva at age 7, Pier Claudia asked
me: “When I go to heaven myself will my sister have grown like me and be recognisable, or
will she always remain 7 years old?” Giuseppe, 9 years old, after the death of his father,
asked me: “Uncle, does resurrection mean that I will see my father again?” The pain of losing
a loved one shows us the great dignity of man and shows us that love is stronger than death
and is the vocation of all men. It tells us that mercy – restoring love to life – the return of the
son to life, expresses all of human and divine dignity. It shows us that mercy is an act of
resurrection, restoring the son to life, the victory of life over death. It shows us why the Son
of God in his crucified humanity pardoned those who killed him. However, someone who
does not know the pain of the loss of a loved one will find it difficult to experience mercy and
to recognize the cry of pardon which is the sense and promise of the tears of the son restored
to life. Restoring the son to life, there we have the sense and promise of mercy. Such joy!
Without any contradiction it is the reciprocal relationship of the mercy and justice of God
according to the measure of the divine, infinite dignity of creatures. Vengeance seeks
revenge, but not so, justice, which is just. If I do not recognize any essential link with the
person being judged, I regard him as being outside myself, worth less than me and guilty of
some fault. I will tend to see, not his humanity nor the links that bind us, but only his positive
or negative performance. And I will tend to think that the evil does not concern me, but only
the other person. Or again, I will tend to imagine myself as the one to decide whether or not
to pardon. On the contrary, son/daughter is the one who being born to new life discovers that
those referred to as others are their brothers and sisters. This discovery, if desired, can open
one up to a living relationship with God, father and mother. The justice of mercy does not
have the eyes closed but looks around openly at each one. It is the reason higher than all
rationality. It is the supreme intelligence because it knows how to see everything and
everyone just as they are. It knows how to recognize the value of each one even if, and
especially, when they seem to be damaged. It is a logic superior to all logic. It is the light of
true love. The vital processes of mercy are those of a faithful closeness that does not betray
but stops to take care of the other, pardon, aware that the one who does evil destroys his
freedom and ends up enslaved to sin. Mercy wants to liberate, a second and new freedom
awakened by the merciful love of God who wants to find his child again. It is a force of
healing, liberation from evil, of resurrection. It is about breaking the link between man and
evil. The principle of mercy consists in saying “pardon them for they know not what they
do”. Thus mercy is love/pain, the soul’s intelligence and the process of growth in the spiritual
unity of the person. Jesus himself experienced conflict and provoked it (cf. the woman
accused of adultery, the betrayal by Judas) while showing a possible way of non-violence by
dialogue mercy/justice and truth/charity, an alternative way to that of power. One can see
there also the political tenderness of mercy; care for the common good and redemption of
those who were excluded from society, as an alternative to the culture of waste and blackmail.
It is a question of building the structures of mercy (Moltmann) for a dignified society, to
engender a new world thanks to messianic logic of a concrete ethic of agape. Mercy must
come from below (where the victims are found and the cry heard, where God becomes
incarnate). This is neither paternalism nor pietism, nor pathetic, but rather a break-through
and redemption. At Gethsemani Jesus gave the disciples time, freedom and space, and they
fell asleep.
Conclusion
We know the story of Babel (Gen.11,1-9)
“They dug a gigantic hole in the ground where they placed very high poles and began to lay
bricks against them, forming a circle roundabout as the women continued to make the bricks.
On each brick, which was as large as a human being. On each brick they carved the name of
the person laying it, just as one would sign a decree. Six hundred thousand signatures in all,
for a decree that lasted forty-three years, reaching a height of ten thousand miles without
reaching its destination. An error would have been unthinkable or any slow-down in the
rhythm of work. Children and elderly people were from the heavy work but they stayed near
the site and made themselves useful by carrying water to drink and by mixing the lime. If a
woman was near her time for giving birth she took time off to do so and cut the umbilical
cord before returning to the site with her new-born at her breast. If all went well and nobody
doubted, their children would inherit the sceptre of the new world; they would command the
stars, the rain, the sun, the winds and all plants and animals. However they did not find time
to salute those future supermen. This frenetic hive of activity flattened by the sun in the heat
of the day and sculpted at night by the vibrant brightness of torches, alerted the angels.
Stop them, Eternal Blessed One. Do you not see what they are doing?
I see it, replied the Eternal One. Would there be any passages in the Law foreseeing sanctions
for those who agreed together to build?
No, replied the angels, but the Law provides for rest, for the servants as well as the masters, in
equal measure.
These people do not know the Law and they are not its servants. Nobody forces his neighbour
to work, they are at peace with one another and share their burdens together willingly.
But it is a senseless burden, insisted the angels, do they really believe they can reach heaven?
Hopefully when they arrive higher up, a wider view will show them better goals.
You know well, Eternal One, they will not stop looking higher. Stop them, give them the law
of your Mercy.
One hundred and forty ladders were attached to the tower, seventy to the east and seventy to
the west. Those of the east were for ascending and those of the west for descending. Thus
the hive of activity was seen as more insane than ever. Ants seek and choose on the surface
of the earth their indispensable provisions for surviving the winter and they carry them into
their holes dug into the earth. The inhabitants of the three cities carried up their bricks made
out of the earth, more painfully each time and without pausing to take a breath, for the least
delay risked blocking the flow of carriers and causing an accident. It took just over a year
now to climb to the summit and a year to descend. If someone was injured or fell from a
height nobody paid any attention, but if a brick broke or was lost everybody cried, because
replacing it would take more than two years. In this perpetual movement the only stop took
place at the summit when the brick-carriers stopped to cement the bricks with lime before
attempting the descent making sure they never looked down, for fear of becoming dizzy. The
angels went back to see the Eternal One:
Look at them! They have climbed so high that they no longer see the ground below.
I see them, said the Eternal One, sadly, they have changed into machines, all facing the same
direction. I allowed them to keep going until now because they did not cheat or kill each
other, but what is that peace now where human life has lost all its value? Come, let us go
down among these fools and mix up their languages, compelling them to think”.
(G.Limentani, Gli uomini del libro, Adelphi, Milano 1975, pp.82-84)
———
Wouldn’t Christian life appear altogether different if we understood spontaneously the maxim
“save your soul” as “save your neighbour”?
Are we ready to take seriously the beatitudes of the poor, the merciful, the peacemakers, and
of Jesus giving himself as the real experience that fulfils our existence?
Are we properly disposed to welcome the fact that in Christian love as it has been witnessed
from the beginning, love of the enemy is the principle of all ecclesial love?
And do you know? Every time you did it to one of these little ones who are my brothers, you
did it to me.