Glonczi Ernő
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az előadásom címe: Hűség a hagyományos cigány családban, nagyon szigorúan behatárolt fogalmakra szorítkozik, azt gondolom, nem véletlenül.
Olyan téma ez, melyben kicsit mindenki „szakértő”, s ha megkérdeznénk az „utca emberét”, minden bizonnyal színesebbnél-színesebb történeteket, és sommázott véleményeket, esetleg ítéleteket, előítéleteket is hallhatnánk ezzel kapcsolatban. A mi számunkra azonban, ez azért mégsem lenne kielégítő.
Amikor készültem erre az előadásra, és kezdtek valamilyen alakot ölteni fejemben a dolgok, rádöbbentem, hogy én magam is „halmozottan” szakértője vagyok a témának, hisz egyrészt családos cigányemberként belülről ismerem a hűség-hűtlenség problémakörét, másrészt a család az antropológiának, és szinte valamennyi társadalomtudományi ágnak igen fontos és kiemelkedő kutatási területét jelöli.
 Javaslom tehát, próbáljuk körbejárni, behatárolni a címben foglalt fogalmakat.
 Mi az a hűség, és mit értünk, mit érthetünk alatta?
Ha létezik hűség, akkor minden bizonnyal léteznie kell hűtlenségnek is. Vajon hol húzható meg a határ, ha lehet ilyen határt meghúzni, a két fogalom között? És vajon ebben ki, vagy mi lehet a viszonyítási pontunk?
Nem könnyen megválaszolható kérdések ezek.
Nagyvonalakban mondhatjuk azt, hogy a hűség-hűtlenség a mindenkori kultúra által alkotott fogalmak, megítélésük  pedig teljes mértékben kultúrafüggő. Nem beszélhetünk tehát a hűség egyetlen értelmezési lehetőségéről, sokkal inkább értelmezésekről beszélhetnénk.
Biztosan mást tart igaznak ebben a kérdésben  pl. egy dél-indiai nő, akinek törvényesen több férje is van, vagy egy iszlám férfi, akinek törvényesen gyakorlatilag annyi felesége lehet, amennyit el bír tartani, és megint mást egy keresztény magyar.
Antropológusként, és magánemberként is azt gondolom, a tudományos és a politikai korrektség megkívánja, hogy az ember a lehető legszélesebb spektrumból tekintsen egy adott problémára.
Természetesen itt most a zsidó-keresztény kultúrkör aspektusából vizsgáljuk a dolgokat, mégis, olyan meghatározást szerettem volna találni, ami a legkevésbé kulturspecifikus.
A „Pallas” meghatározása szerint a hűség: tudatos, szeretettel való ragaszkodás azokhoz, kikhez kötelezettségeink csatolnak bennünket; míg a puszta ragaszkodás inkább ösztönszerű, tudattalan.
Azt hiszem, ennél egyszerűbben nem is igen lehetne meghatározni a hűség fogalmát, mégis, épp ebben a gyönyörű egyszerűségben rejlik a megértés kulcsa, hisz nem csak azt tudhatjuk meg, hogy a hűség egyfajta szeretettel való ragaszkodás, de birtokába kerültünk egy differenciai szempontból nélkülözhetetlen kulcsszónak is, tudniillik, hogy tudatos.
Legyen tehát hűségünk tárgya Isten, vagy valamely transzcendens intelligencia, ember, vagy emberek egy csoportja, valamely idea, vagy ideológiai irányzat, földrajzi környezet, vagy hely, minden esetben a tudatos elhatározás lesz az, amely engem össze fog kötni hűségem tárgyával. Ennek hiányában ragaszkodásom csupán ösztönös, csapongó rajongás lesz.
Talán nem rugaszkodom el nagyon a valóságtól, ha „csapongó rajongásomban” megosztok Önökkel néhány etimológiai asszociációt is.
A hűség un. -ság/-ség fogalom, a hű melléknévből képzett főnév.
A hűen szeretett szinonimájaként mondhatom azt is: hőn szeretett.
Mintha lenne valami kapcsolat a hűség és a magas hőfok, az izzás között.
Ha már nem lángol a házastársak között a szerelem, azt szoktuk mondani: kihűlt a kapcsolatuk. Kialudt a családi tűzhely. Oda az otthon melege. A hűtlen, ebben az értelmezésben tulajdonképpen hőtlen, hőtelen, kihűlt.
De a magyar nyelvű fordítások Jézus szavait is úgy tolmácsolják: És a szeretet sokakban meghűl.
Ezt az a Jézus mondja, aki a világon egészen egyedülálló módon egyenesen parancsba adja nekünk a szeretetet, és arra is felszólít minket, hogy TUDATOSAN tartsunk ki ebben a szeretetben.
Magára a hűségre, így izoláltan a cigány nyelvben nincs szó, de erről többet, később.
A CSALÁD-ról első lépésben elmondható, hogy együtt élő kis csoport, amelynek tagjait házassági vagy leszármazási, más szóval vérségi (esetleg örökbefogadási) kapcsolat köt össze.
A család az ember társas életének egyik legősibb és legfontosabb formája, a faj fenntartásának a  helyszíne. Megalapítása a férfi és nő megszabott módozatok szerint történő egyesítésével, a házassággal történik.
A házasság különböző megkötési módjai (nőrablás, vásárlás, szerződés satöbbi), valamint különböző formái (egynejűség, többnejűség, többférjűség, csoportházasság) szintén kultúrafüggő, de maga a házasság és a családi szervezet az emberiség minden fejlődési fokán, mindenkor és mindenhol megtalálhatók, még akkor is, ha formáik, a családtagok helyzete s a rokonság fogalma színes változatosságot mutat.
Maga a család illetve rokonságkutatás (terminológiakutatás) a 19.sz. közepén, az evolucionistákkal indul. Morgan, Tylor, Rivers nevét kell itt megjegyezni.
Nyilván korábban és mások is felfigyeltek már néhány érdekes jellegzetességre néhány egzotikus nép vagy törzs családi életét, házassági szokásait, rokonsági terminológiáját illetően, azonban nem törekedtek a szisztematikus adatfeltárásra.
Valamennyi evolucionista szerző egy olyan fejlődési vonalat feltételez, melynek kezdőpontja a tradicionális nagycsalád, és egészen a modern ipari társadalom elszigetelt nukleáris családjáig tart.
Ez az elképzelés egészen az 1960-70-es évekig tartja magát!
Az evolucionistákra jellemző, hogy a család fejlődéstörténetét tekintve egy fajta “primitív promiszkuitás” állapotából indulnak ki.
Szerintük az őstörténet során valaha az ember hordákban élt, ahol nem voltak szigorú szabályai a nemi érintkezésnek, ezek csak később alakultak ki. Úgy gondolták, hogy ezért kezdetben “csak az anya személye biztos” alapon, a leszármazást és a rokonságot anyai oldalról tartották számon.
Ez az elképzelés indította többek között Morgan-t arra, hogy kiálljon J. J. BACHOFEN baseli tudós elképzelései mellett az anyaági intézmények elsődlegességéről.
Még manapság is találkozhatunk olyan elméletekkel, mely szerint a tradicionális roma családok matriarchális berendezkedésűek lettek volna.
És persze, innen már csak egy lépés a roma közösségeken belüli promiszkuitás feltételezése.
Egyszer egy igen komolynak tűnő doktor kérdezte tőlem nem kis perverz kíváncsisággal az arcán: Te mondd! És az valóban igaz, hogy a romáknál mindenki mindenkivel…?
Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy nem lettünk barátok.
De hát akkor milyen is a hagyományos roma család?
Nagycsalád.
Ez a legtöbb, amit kijelenthetünk róla. Minden külső kategorizálási törekvés megbukik, ha azt roma családokra próbáljuk alkalmazni.
Mondhatnánk, hogy a klán (a cigányban vica) a jellemző rokonsági rendszer, hisz éppúgy számon tartják az egy közös őstől való leszármazást, akiről még el is nevezik magukat ( duccestyi, markulestyi, stb…).
Csakhogy, ha továbbgondoljuk, a klán azért tartja számon a közös őstől való leszármazást, hogy véletlenül se szegje meg az inceszt – tilalmat. Már pedig tudjuk, hogy a hagyományos roma közösségekben gyakori az endogámia, a csoporton belüli házassági előírás, sőt, bizonyos csoportok a másod, harmadfokú unokatestvérek közötti házasodást is szorgalmazzák.
Aztán: Hogy a hagyományos roma család matriarchális, vagy pedig inkább patriarchális?
Ezt szintén nem lehet kategorizálni, mert erre és arra a megközelítési módra is találhatunk példákat, csakúgy, mint ahogy van példa mind a virilokális (a férj helyén való együttélés), mind az uxorilokális (feleség helye), de az ambilokális (hol egyik, hol másik családnál laknak) és a neolokális (mindkét családtól külön) berendezkedésre is.
Ennek oka az, hogy maga a cigány nép, nem nevezhető homogén népcsoportnak, sőt, szerte a világban kultúrájuk, nyelvük, sőt, rasszjegyeik igen nagy eltéréseket mutathatnak.
Így van ez minden diaszpórában élő nép esetében.
Képtelenség tehát a romákkal kapcsolatban bármilyen általános leírást adni, olyat, ami mindenhol, minden romára érvényes lenne. Hisz azok a jellemzők, amelyek egy magyarországi roma családra érvényesek lehetnek, szinte biztos, hogy érvényüket veszítik akkor, ha egy albán, vagy egy ír roma családra akarom vonatkoztatni őket.
De nem szükséges olyan távolra tekintenünk, hisz maga a magyarországi cigányság is igen differenciált képet mutat mind kulturális, mind nyelvi, gazdasági, vagy politikai téren.
Mit lehet tehát kezdeni ezzel az egész kérdéssel?
Mármint, mit lehet elmondani a témáról: Hűség a hagyományos roma családban?
Ha kifejezetten az antropológiai cigánykutatásokat vesszük figyelembe, akkor két, egymásnak látszólag ellentmondó megközelítés fejlődött ki az idők során, és csak a legutóbbi időkben lehetünk tanúi, részesei egyfajta paradigmaváltásnak.
Először a 90-es évek legelején Leonardo Piasere, olasz antropológus hívja fel erre a jelenségre a figyelmünket és centrifugális, illetve centripetális megközelítési módnak nevezi a kétfajta megközelítést.
A centrifugális csoporthoz tartozó kutatók távolról tekintenek a roma kultúrára, a centripetálisak viszont elsősorban az egyes csoportokra helyezik a hangsúlyt, a közösségre jellemző tapasztalatból és gyakorlatból indulnak ki.
Az antropológus később, egy 1995-ös munkájában két másik kifejezéssel váltja fel az előzőeket:
A centrifugálisokat az „állandósági irányzat” képviselőinek nevezi, mert azok az állandót próbálják megragadni az alkalomszerű világban, a centripetális irányzat ezzel szemben az alkalmiságot, tehát az állandóan változó valóságban való öntevékeny cselekvést helyezi előtérbe.
A cigány kultúra értelmezésére is elfogadtak egy új kifejezést, az un. „peripatetikus közösségek” kategóriáját.
Ez a fogalom olyan különböző eredetű és nyelvű népcsoportok gyűjtőelnevezése, amelyek „kilógnak” a klasszikus antropológia által korábban létrehozott értelmezési keretekből.
Nem jellemezhetők tehát sem úgy, mint „állattartók”, sem úgy, mint „vadászó-gyűjtögetők”, de közös jellegzetességük, hogy az őket körülvevő társadalom gazdaságával kölcsönös függőségben vannak.
Vándorlásuk során különböző szolgáltatásokat nyújtanak a klienseknek, olyan élelmiszerért, amelyet ők különben nem tudnának megtermelni. A peripatetikus társadalmak függnek az un. kliens társadalmaktól, mind politikai, mind gazdasági szempontból.
Mobilitásuk is a kliensek jelentőségétől, illetve a megrendelések nagyságától, gyakoriságától függ, minél kisebb a megrendelés, annál nagyobb a mobilitás.
Ebből pedig egy olyan életstratégia következik, amely az egy adott területre eső létszámuk korlátozását jelenti. Csak úgy tudnak megélni, ha az adott körzetben nem lépi túl létszámuk az igények kielégítéséhez szükségeset.
Innen a migráció. A romák nem azért vándoroltak, vándorolnak, mert csavargók, hanem helyváltoztatásuknak gazdasági okai vannak.
Aparna Rao meghatározása szerint a peripatetikus közösségek olyan endogám nomádok, akiknek legfontosabb megélhetési forrását más emberi populációk jelentik.
A peripatetikus életforma nem csupán egyfajta speciális termelési mód, hanem inkább egyfajta sajátos létfenntartási forma, amely egyrészt bizonyos cigány csoportok létezésére is magyarázatul szolgálhat, másrészt, ebből kiindulva és ezt az irányt követve akár interkontinentális összehasonlításra is módot adhat.
Összefoglalva, a peripatetikus társadalmakat az alábbi szempontokkal jellemezhetjük:
  1. Elsősorban nem élelemtermelők, bár egyes tagjaiknak lehet földje, állata, háza;
  2. Endogámok, amennyiben betartják a nemzetségen, vagy csoporton belüli házasság kötelezettséget;
  3. Vándorközösségek, a mobilitás mértéke azonban változó;
  4. Olyanok, akiknek megélhetése más emberi populációktól függ;
  5. Etnikai egységet képeznek, és bárhol legyenek is, kisebbséget alkotnak.
Az effajta rendszerező munkák hiányában eddig kizárólag etno-antropológiai terminológiákkal próbáltuk leírni az olyan jelenségeket, problémákat, amelyek nem voltak besorolhatóak a régi értelmezési keretek közé.
Azért is nagyon fontos az új fogalmi eszköz pontos definiálása, hogy megtisztítsuk a szemantikai anomáliáktól:
A „peripatetikosz” görög sétáló, járkáló szó, melyből a fogalmat alkották, könnyen összetéveszthető az ennek megfelelő peripatetico, peripatetica olasz alakkal, ami viszont az utcalányok megjelölésére is használatos.
Ennél sokkal hízelgőbb módon ugyan, de még akár úgy is félreérthető, mintha a peripatetikus filozófusokról, az Arisztotelész-követő filozófusokról lenne szó.
Általánosítható, globalizálható összegzések tehát csak a mikroközösségek szisztematikus vizsgálatának eredményeiből születhetnek, tehát sok-sok helyi, eseti romaközösség vizsgálatából szűrhető le valami állandó, általánosítható konzekvencia, figyelembe véve az újabb rendszerezési eszközöket is.
Azt mondtam, a hűség szó így önmagában a cigány nyelvben nem létezik.
Valóban nem, mint ahogyan a hűtlenség sem.
Egy olyan gyűjtőfogalom részeként létezik csupán, amit mi úgy mondunk: patyív. Ezt viszont magyarra nem lehet lefordítani, csak körülírással magyarázhatjuk meg jelentését.
Egyrészt jelenti a becsületet és a tisztességet, az íratlan, tehát a közösség által diktált elvárásokat, másrészt jelenti ezen elvárások pontos ismeretét. A közösség azon tagját, aki ezeknek az ismereteknek, elvárásoknak megfelel, a patyiválo, vagy patyiváli jelzővel illetjük, ami eleve, minden külön magyarázat nélkül magában foglalja a házastársi hűséget is.
Egyetlen hűtlen cigányasszonyról sem mondhatjuk, hogy patyiváli, hisz ez épp olyan komikus képtelenség lenne, mintha azt mondanánk valakiről: becsületes gazember.
Az igazi cigány létnek, a „chacho romano trajo”- nak legfontosabb sarokköve éppen a patyív. Ennek ismerete nélkül senki sem vallhatja magát „igazi cigány” –nak.
A patyív tehát, végsősoron nem más, mint a cigány közösségek társadalmi ellenőrzési rendszerének leíró szokásjoga, valamint az identitás meghatározó eleme. Szorosan emellett kell megemlítenünk a szokásjog végrehajtó szervét, amit krisnek nevezünk.
Kon chi pinzhárel e patyiv, tela kris perel. – Aki nem ismeri a tisztességet, törvény alá esik. – tartja a szólás.
A patyív legfontosabb funkciója valaha minden bizonnyal a cigány társadalmon belüli egalitásnak, mint a harmónikus együttélést biztosító legfontosabb szabálynak a megteremtése és fenntartása volt.
A mindenkori, változó külvilág törvényeivel, értékeivel szemben ez volt az az állandó pont, amely kijelölte a cigányemberek helyét a világban, az a forrás, amelyből mindig meríthettek, mely megteremtette és fenntartotta identitásukat, erkölcsi és társadalmi normáikat.
Állandó harc ez a külső, társadalmi és belső, közösségi értékek között, mely során hol az egyik, hol a másik rész marad alul. Joggal gondolhatnánk, hogy e folytonos kölcsönhatás során formálódik a patyív is. Különösen, ha arra gondolunk, hogy a roma kultúra egyik legfontosabb és legáltalánosabb eleme az adaptáció.
Azt gondolom, és a tapasztalat is azt mutatja, hogy a patyív hihetetlen életképességgel áll ellen minden külső hatásnak. Ha még a felszínen változik is valami, a magja évszázadok óta állandó.
A patyív nélküli adaptáció nem más, mint asszimiláció.
Ehhez a legbelső maghoz tartozik a család szentsége, és a szeretett személyhez való életre szóló TUDATOS ragaszkodás, vagyis a hűség is.
Ha egy cigányember párt választ, azt egy életre szóló tudatos szövetségként teszi, még akkor is, ha később felbukkanhatnak a házasságban olyan, előre nem látható problémák, melyek bármelyik félt feljogosíthatják a válásra, ám ez a probléma aligha lehet egy harmadik személy felbukkanása.
Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a cigányok e tekintetben szentek lennének, el kell mondanom, hogy természetesen, vagy inkább sajnálatos módon a hitvesi hűtlenség éppúgy jelen van a cigány közösségekben, mint bármely más emberi közösségben, de a szocializáció alapvető iránya, a példamutatás és a megítélés mindenképpen a hűségre mutatnak, oly mértékben, hogy a cigánygyerek már a felnövekvés során feltétlen imperatívuszokban fog gondolkodni e téren.
A pszichológia Kanttól kölcsönözte a kifejezést, ami eredeti megfogalmazásában így hangzik: “Cselekedjél úgy, hogy a tettedben megnyilatkozó erkölcsi elv általános törvény alapjává lehessen”, v. rövidebben: “Teljesítsd kötelességedet.”
Kant e tételét magából a tiszta észből származtatja le, tehát nem a felsőbb lény tekintélye parancsolja reánk, hanem mi magunk, szükségképpen tartjuk érvényesnek. A hűtlenkedőre gyakran mondják a cigányok, hogy bolond, tehát nem tiszta az esze.
Azért tartom fontosnak hangsúlyozni ezt, mert egyetlen olyan esettel sem találkoztam, amikor a hűtlen hitves úgy érezte volna, hogy valamilyen isteni törvény ellen vétett volna, viszont minden esetben tudta, hogy nem patyiváli.
A HÁZASSÁG az egyén számára a legfontosabb átmeneti rítus. Rendkívül ritka romák körében az agglegény, vagy a hajadon. Nem egyszeri esemény, hanem folyamat. Családnak az első gyerek megszületésétől tekintik a fiatalokat.
Ha egy nő meddő, az elég okot ad a válásra, abban az esetben is, ha különben okos, ügyes, szeretetreméltó és hűséges.
Egy új család létrehozásával az egyedek „újrakeverik” a társadalmi, közösségi, rokoni kapcsolatok lapjait, s ez mindig hoz valami újat az állandóba. Új rokonokkal, a házastárs rokonaival bővül a kapcsolatok köre, akikkel szemben a kölcsönös segítségnyújtás, a tisztelet  kötelező.
A nők, a közösségek között cserélődve a köztük lévő határokat elmossák, s ezzel lehetetlenné teszik a tiszta csoportok létezését, vagyis a tartós endogámiát.
Összefoglalva tehát azt mondhatjuk el a címben foglalt témáról, hogy ha a hűség fogalmától indulunkel, és ezt a hagyományos cigány családokra vonatkoztatva szeretnénk megvizsgálni, akkor kizárólag olyan romani, vagy külső terminusokon átívelő ismeretek birtokában kaphatunk hiteles képet, mint amilyen a roma kultúra, peripatetikus társadalom, a patyív, vagy a kris.
Alapjában véve elmondható, hogy a cigány gyerekek egész szocializációja a patyív ismeretére épül. Nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a magyarországi hagyományos roma családban a gyereket, különösen a kislányt már ab ovo arra szocializálják, hogy majdan ahhoz a férfihoz menjen férjhez, illetve azt a nőt vegye feleségül, akit igazán szeret, akihez TUDATOS szeretettel ragaszkodik majd egy életen át, mint hűséges feleség, illetve férj. Végül vizsgáljuk meg kicsit, melyek is a gyermeknevelés sajátosságai a hagyományos cigány családban?
A téma mottója talán Richard Rodrigez megjegyzése lehetne, melynek tartalmát talán minden cigányember saját tapasztalatából ismer:
„Mikor iskolába kerültem, rájöttem, hogy az iskolai környezet mind stílusában, mind elvárásaiban olyannyira különbözik az otthonitól, hogy lényegében csak akkor élem túl, ha választok a két világ között. Mikor diák lettem, tulajdonképpen „újracsináltak” tanáraim, magam sem tartottam semmit érvényesnek abból, amit korábban tudtam. A kultúrámból majdnem mindent el kellett felejtenem, mert az emlékezés hátrányos volt. A múlt és a kulturális értékek leválaszthatók lettek, akár egy ruhadarab, amelyet az ember levesz egy nyári napon, és végül félrerak.” (Richard Rodrigez: A gyökerek keresése egy változó világban. 1988, 486. p.)
A szocializáció az a folyamat, melynek során egy gyermek elsajátítja azokat a képességeket, viselkedési módokat, melyeket számára a környezet előír, amit tőle elvárnak, s ami lehetővé teszi, hogy későbbi élete során -némi változásokkal együtt – jól érezze magát, sikeres, boldog, megelégedett, ki-egyensúlyozott emberré váljon.

A szocializáció a személyiségfejlődés egyik fontos alappillére is. Egy ember életén belül a szocializáció elkezdődik a születéssel, s folyamatosan tart az élet befejeződéséig. Legelső és legfontosabb színtere a család, majd az óvoda, iskola, a munkahely, de szocializál bizonyos értelemben a közvetlen és a tágabb környezet is.

Egy közösség tagjait a kultúra köti össze egymással, melynek elemeit nemzedékek tagjai adják át egymásnak. Ebből következően a szocializációs folyamatnak két eredménye van:

  • A közösség szintjén azt eredményezi, hogy a közösség túléli az egyes embert, sőt megőrzi a közösen szerzett tudást, s ezzel lehetővé teszi a kultúra fejlesztését a következő generációnak.
  • Az egyén szintjén viszont az következik, hogy az egyén beilleszkedik a közösségbe, s miközben beilleszkedik, kialakul a személyisége.
A konstruktivizmus szemszögéből a valóságnak nem egyetlen, helyes reprezentációja van. A realitás az, amit az adott helyzetben az érintett személyek annak fognak fel, és amit fogalmilag megalkotnak. Ilyenképpen nem létezik egyetlen, objektív igazság sem, a komplex, sokarcú, sokdimenziójú igazság pedig kétségessé teszi az egyetlen helyes modell létét.
A tudás tehát az egyén szubjektív valóságának konstrukciója, vagyis nem más, mint a megismerő szubjektum tapasztalati világában hasznosítható (megvalósítható) gondolati-fogalmi „építménye”.
Innentől kezdve a minket érintő kérdés a következő:
Vajon másképpen épül-e fel egy cigányembernek a világról és önmagáról való tudása, mint egy nem cigányé, vagy ebben a tekintetben nincs különbség a kettő között?
A rövid válasz: Van különbség. A valamivel hosszabb válasz: Alapvető különbségek vannak a kettő között.
Saját tapasztalataimat összevetve az erről szóló szakirodalommal, nagyjából a következő összehasonlítást lehetne tenni:
A hagyományos cigány közösségen, családon belüli szocializáció jellegzetességei:
  • nagyfokú mozgásszabadság, függetlenség
  • bizonyos mértékű cselekvési szabadság
  • mindenféle tiltás, büntetés, parancs hiánya
  •  a vágyak, elképzelések viszonylag gyors kielégítése, a késleltetés elfogadásának hiánya
  • odaadó, testvéri magatartás
  • az idősek tisztelete
  •  a csoport normáinak betartása
  •  kifejezett szemérem a nemek között
  • erős érzelmi kötődés a csoporthoz
  • a serdülő fiúkat, lányokat kiemelt bánásmód, figyelem illeti meg
Ezzel a maximálisan meleg, megengedő, elfogadó szocializációval szemben a mai magyar családok és iskolák túlnyomó többsége egészen más szocializációt, elsősorban az un. poroszos oktatási-nevelési stílust alkalmazza.
Ennek a szocializációs tanulási folyamatnak más a célja – sokszor ellentétes a tradicionális cigány család céljaival-, s igen más a megvalósítás, a folyamat maga.
Azt kell mondanunk, hogy másra, és másképp szocializál a többségi család és az iskola.
A többségi családokban, iskolákban megvalósuló szocializáció célja és a hozzá vezető út a fentiekkel szemben nagyjából a következőképpen írható le:
  • A szocializáció folyamata a családban és az iskolában egyaránt tekintélyelvűségben, egy alá-fölérendeltségi viszonyban (diák-pedagógus, gyerek-felnőtt) valósul meg, aminek elemei, a számonkérés, tiltás, parancs, követelés.
  • A család és az iskola egyaránt komoly fegyelmet, az idő és a rend betartását, a szükségletek, vágyak kielégítésének késleltetését követeli meg.
  • A serdülőkorba jutó gyermekek a szülők és a pedagógusok számára egyaránt kihívást jelentenek, általában tekintélyelvű hozzáállással kezelik őket. A szabályok megszegése szankciót von maga után.
Sokat segíthetne a fentiekből adódó ellentétek áthidalása tekintetében pl. a kultúra azonos pedagógiai módszerek alkalmazása, amiben többek között az egyház is nagyobb részt vállalhatna.
Sajnos nincs tudomásom arról, hogy létezne olyan egyházi iskola, ami elsődlegesen a cigány gyerekek oktatására épülne.
Ezzel szemben tudom, hogy az egyházi középiskolákból pl. a speciális követelmények miatt teljesen kiszorulnak a cigány tanulók.
Biztosan nem mondok újat azzal, hogy túl az egyház által amúgy is vállalt karitatív kötelezettségeinek megvalósulása mellett, ez a cigánypasztoráció sarokkövévé válhatna. De ha szabadna tennem egy javaslatot: Ne a hittanórával kezdjük riogatni az ártatlan cigánygyerekeket.
Kicsit komolyabban és mélyebben: Ha bárki, bármilyen módon segíteni szeretne a cigányságon, legelőször kezdje ott, hogy segít egyetlen cigányemberen.
Én tényleg nem szeretek a szentírás szavaival dobálózni, hisz annak tartalma lehetővé teszi, hogy bármikor bármit igazoljunk vele, de nagyon idekívánkoznak Jézus szavai, amikor arról beszél, hogy aki egy rászorulón segít, bármilyen módon, olyan, mintha őrajta segítene.
Ez persze minden rászorulóra igaz, nem csak a cigányokra, mégis elgondolkodtató, hogy az emberek, és az egyház is, bárkin szívesebben segítenek, mint a cigányokon, mintha ők rászorultságukban nem Jézushoz lennének hasonlatosak.
Ha már idáig eljutott, akkor a mindent eldöntő kérdés az, hogy hogyan segítsünk.
Erre is van egy biztos, ugyanakkor roppant egyszerű módszer: Kérdezzük meg őt magát.
Először is, hogy van e szüksége segítségre. Ne akarjunk segíteni azon, akinek nincs szüksége rá, még akkor se, ha mi úgy gondoljuk, hogy szüksége lenne rá.
Itt is vegyük figyelembe azt, hogy ő is másképp szocializálódott és mi is, neki is mások a szükségletei és nekünk is, ő is mástól elégedett és mi is. Ne akarjuk paternalista módon ráerőszakolni senkire a segítségünket, ha ő maga nem igényli azt.
Ehelyett inkább gondolkodjunk el saját indítékainkon.
Másodszor pedig, kérdezzük meg, hogy hogyan segíthetünk. Persze, nagy valószínűséggel azt a választ kapjuk majd:
Adjon egy milliót, és majd én tudom, hogy segítsek magamon. Ha tényleg jóakaratúak vagyunk, fel fogjuk ismerni, közösen fogjuk kitalálni a segítségnyújtás pontos módját.
Ha egy cigányember azt látja, hogy nem valamiféle tanulmányozandó kísérleti egérként, vagy egzotikumként, vagy saját szükségleteink kielégítése tárgyaként állunk hozzájuk, biztos vagyok benne, hogy őszinte, mély emberi kapcsolatok alakulhatnak ki. A tapasztalat ezt mutatja.
És ha ezután még mindig nem riadt vissza az illető a cigánysággal való kapcsolattól, és igazán segíteni akar, akkor tárja ki szívét Isten felé, és Istentől, a lelkiismeretétől, a saját szűk környezetétől, a külvilágtól ezer meg egy útmutatást kap majd, amelyen elindulhat.
Ezen az úton kívánok Istentől áldott munkát mindenkinek! Köszönöm a figyelmet!