Cigánypasztoráció 2009.

Közhelynek számít, hogy a rendszerváltás legnagyobb vesztesei a cigányok. Nem szeretném az unásig emlegetett adatokat ismételni, csupán a foglalkoztatásról szólnék és az oktatás egy két újabb, aggasztó jelenségét szeretném kiemelni, valamint a bűnözés témájához fűznék hozzá egy szempontot, mert ezek hosszútávon hatást gyakorolnak a társadalomra. Egy két adat a helyzet illusztrálására: 1971- óta 85%-ról 28%-ra csökkent a munkaképes férfiak foglalkoztatása, a nőké: 30%-ról 15%-re, a keleti országrészben ez a férfiak, nők együttes foglalkoztatása tekintetében mindössze 14%.[1] Nem fárasztom az olvasókat a riasztó adatok további felsorolásával, a lakáshelyzetet, az egészségi állapotot tekintve.

A következő adatok az iskoláztatás néhány szomorú tendenciájára mutatnak rá. Azt demonstrálják, hogy folyamatosan romlanak képzettséghez, a munkához jutás, így a felzárkózás esélyei, mert még ha volnának is munkahelyek, azokhoz kevesebb cigány származású juthat hozzá, mivel a képzettséghez jutott végzősök körében, a cigányok arányszáma egyre csökken. A fiatal cigányok képzésének esélyei tehát az utóbbi 10 évben egyre romlottak. A szakiskolát és középiskolát végzett cigány fiatalok százalékos aránya 1993 és 2003 között 4 %-kal csökkent az összes végzett fiatalok között. Az érettségit adó képzésekben a cigányság lemaradása 27%-kal nőtt. A felsőoktatásban részesülő cigány fiatalok száma 1993 óta ugyan mintegy 10-szeresére nőtt, de még így is a felsőoktatásban részesülőknek mindössze csupán 2 %-a cigány származású.[2]

A szegregált osztályok száma a 80-as évektől kezdve 150-ről 1200-ra nőtt. A szegregált oktatás „sikerességében” az lehet megtévesztő, hogy talán jobb iskolai jegyeket eredményez, mégsem vezet a célhoz, mert – a szakemberek tapasztalata szerint – nem készíti föl a tanulókat a cigány-nemcigány társadalmi együttélésre. Később, a nemcigány környezetben nehezen állják meg a helyüket. Az is világos azonban, hogy az integrált oktatás nem önmagától működő csodaszer. Az át nem gondolt, koncepció nélküli, a konkrét helyzetet figyelembe nem vevő, mindenáron erőltetett integráció mindkét félnek káros. Természetesen sok esetben szükség lehet pl. a cigány kultúra értékeinek és a nyelv megismerés érdekében külön foglalkozásokra vagy a hátrányos helyzet miatt külön felzárkóztató foglalkozásokra. Diplomás cigányemberek tudomásom szerint szinte kizárólag csak integrált oktatásból kerültek ki.

A szegénység, az elkeseredettség, a periférikus helyzet melegágya az agressziónak, a bűnözésnek. Az elmúlt két évtizedben a munkanélküliség és a szegénység növekedésével, rohamosan növekedett a bűncselekmények száma. A társadalom joga és kötelessége, hogy a bűnelkövetőktől megvédje tagjait. Azok a rendfenntartó erők, amelyek elnézőek a bűnelkövetőkkel szemben, a saját közösségüket rombolják szét. Az egész társadalom és a cigányság számára is káros, ha a bűnüldöző szervek valamiféle együttérzésnek vélt, hamis jóindulatból nem büntetik meg a cigány elkövetőt, mert a cigányság elleni ellenszenvet növelik és a társadalom megosztottságát fokozzák.

Emberi méltóságot sértőnek tartom azonban a fogalomtársítást, amely egy etnikai megnevezést a bűn fogalmához kapcsolja. A nemzeti hovatartozására minden ember büszke akar lenni. A magyarságról nekem Széchenyi, Kossuth, Kodály, Bartók, Szentgyörgyi Albert jut eszembe. Velük azonosítom magam, eszményeimet gyűjti össze. Jó volna, ha ismernénk nagy, cigány személyiségeket a magyar történelem és kultúra területeiről: pl a Bocskai, a Rákóczi szabadságharcból, vagy a 48-as, 56-os cigány hősöket (Lippai Balázst, Sárközi Ferencezet, Kálózdi Jancsiét vagy Sztojka Lászlót, Onestyák Lászlót, stb). Sértő, megalázó, ha a nemzeti, etnikai vagy vallási hovatartozást jelző fogalmat szégyenletes bűncselekményekkel kapcsolják össze, vagy a bűnelkövetés felől akarják jellemzőit meghatározni. Bár sajnos vannak pedofilok a katolikusok között is, mégis sért, ha „katolikus pedofilia”-ról beszélnek, mert a katolikus fogalom számomra és sokak számára az eszményeket gyűjti össze. Mivel vannak a cigány emberek között is bűnözők, a kriminológiai szakirodalomban van tartalma, jogosultsága a fogalomnak, a közbeszédben, a közéletben azonban emberi méltóságot sért a „cigány bűnözés” kifejezés. Azért nem használom, mert jóra törekvő, ártatlan emberek eszményvilágát sérti, ezért akadályozza a személy egészséges működését.

A 15. század második évtizede óta, amikor az első cigány kumpániák megjelentek Európában, a cigányság és az Egyház kapcsolata igen sokrétű, ambivalens volt. Az első évezredben valószínűleg az örményországii[3] és a konstantinápolyi ortodox kereszténységgel való hosszabb találkozás, később a balkáni ortodox egyházakkal közös élet erőteljes befolyást gyakorolt a cigányságra, és mélyen elültette a keresztség utáni vágyat, a Mária tiszteletet, a képek, ikonok tiszteletét, és a gyertya keresztény szimbolikáját. Tehát a cigánypasztorációt nem a mi korunk „találta ki”. Több mint egy évezrede folyik. A területi elvre épülő Egyház szentségi életébe azonban a vándorló életforma miatt nem tudtak mélyebben belekapcsolódni.

A cigányság a több mint 500 éves közös európai történetében kapott hideget is, meleget is. Megtapasztalhatta a Krisztusi küldetésből fakadó szolgáló, gondoskodó lelkipásztori szolgálatot is, és abszolút igazság birtoklásából fakadó emberi gőgöt is. Csak néhány példát emelek ki. A trani (1589) és sienai (1599) zsinatok felhívják a papok figyelmét, a lelkipásztori felelősségére a cigányok iránt: „olyan bárányokról van szó, akiknek nincs pásztoruk. Gondoskodni kell róluk, nehogy eltávolodjanak az üdvözülés útjáról.”[4] A XVII. század folyamán Rómában bíborosi védnökség alatt jön létre a cigányokkal foglalkozó kongregáció a Madonna del monti kerületben (ez volt annak idején a vándorló cigányok számára kijelölt hely). Később 1680-ban Palermóban templomot is kaptak: „Santa Maria va in Egitto ” (az Egyiptomba menekülő Szűz Mária) titulussal. Ugyanakkor voltak, akik lelkipásztori gondoskodás helyett az inkvizíció eszközeivel akarták megközelíteni a cigányságot. Egyesek III. Pál pápa (1542) „Licet ab initio” bullájára és V. Sixtus Pápa „Immensa aeterni” kezdetű motu propriójára (1588) hivatkozva, gyanakodva tekintettek a cigányokra is, mint akik „alattomos hordozói a mágjának és babonának”^[5]. 1714-ben pl. a Mainz-i érsek minden eljárás mellőzésével elrendeli „a cigányok és más csavargó tolvajok” ^[6] kiűzését pusztán vándorló életmódjuk miatt. Az évszázadok folyamán a területi elvre épülő egyház népeket, kontinenseket hódított meg, de a vándorlásából fakadóan „területfeletti” cigányság, mint vizes hal a puszta kézből, mindig kicsúszott a területi elvre épülő egyházi evangelizáció hálójából.

A 20. században a cigányság jelentős része letelepedetté kezdett válni. A negyvenes, ötvenes években elsősorban Belgiumban és Franciaországban a cigányság evangelizációjában új megközelítések születtek. 1943-ban Jézus Kisnővérei megalakítják az első nomád testvériséget, életüket megosztják a cigányokéval. Andre Barthelemy neve fémjelzi ezt az új megközelítést, aki 1952-ben a püspökétől engedélyt kap, hogy papként vándorló életformát öltve vigye az evangéliumot a vándorlók közé. Ez a kezdeményezés paradigmaváltást jelentett az Egyház és cigányság kapcsolatában. Az Egyház ebben az új kapcsolatban immár szent Pállal együtt elmondhatta: „A zsidók előtt zsidóvá váltam, hogy megnyerjem a zsidókat. … A gyöngék közt gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket. Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek”[7].  Az új megközelítés a kenozis lelkiségét állítja a pasztoráció lelkiségének középpontjába, Szent Pál a filippiekhez írt levelének szavaival: „Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember.”[8].

Bár Sója Miklós atya az egyházmegyés plébániai struktúrában maradt, de Európában a legelsők között ennek az új paradigmának úttörője. 1941-ben kezdte áldásos munkáját a Hodászi cigánytelepen, a„Kolerás”-ban[9]. Az ő közeledése figyelembe vette a cigányság sajátosságait, a cigány kultúra evangéliumi értékeire, az ige magvara épített, tisztelte a cigány kultúrát. Sója Miklós Atya egyé vált a hodászi cigánytelep lakóinak életével, naponta velük volt, és évek alatt ebből született meg a cigány egyházközség. Különállásának jogosultságáról lehet vitázni, de tény, hogy kalandos úton, sok nehézség között, tagjai mégis megtalálták helyüket az Egyházban.

Még egy alapvető elv: a missziós lelkület és az irgalmas szeretet ikertestvérek. Egyre inkább körülvesz bennünket az evangélium normáitól nagyon messze álló világ. A hagyományait elveszítő cigányság is ennek az Istentől távol álló világnak hatása alatt van. Igazán missziós lelkű nagyjaink mind az Isten irgalmasságának megjelenítői voltak: II. János Pál pápa, Teréz anya nem csak a normákat hangoztatták, hanem lehajló irgalommal közel hozták a szent Isten valóságát. Bennük az igazság hirdetése azonnal párosult az Isteni irgalom megjelenítésével. Ha csak a normákat hangoztatjuk, az ószövetségig sem tudjuk elvezetni ezt a világot. Persze az irgalom csak akkor lehetséges, ha a teljes igazságot nem rejtjük el. Sója Miklós atya is az irgalmas szívre hivatkozott, amikor megkérdezték, hogy mi a cigánypasztoráció titka.

A cigányok és nemcigányok között iszonyatos feszültségek gyűltek össze. Fallá épült, szakadékká nyílt a gyűlölet, az erőszak, az önzés, a bosszú, a félelem és félelemkeltés, sértés és sértettség. Aki az evangelizálás szándékával közelít, soha nem veheti föl a bíró szerepét, hanem bölcs szeretettel segítünk, hogy megtegye azt a lépést, amit az új együttműködés, egy evangéliumból fakadó soha nem látott új testvéri kapcsolat, az igazi közösség kíván. Mi nem igazságot osztunk, hanem az Isten szeretetének hírével békét hozunk. Jézus is kitér a bírói szerep elől a saját igazát kereső vitatkozók között: „Ember, ki hatalmazott fel rá, hogy bírótok legyek”^[10]. Ezután a Jézus ajkáról felhangzó példabeszéd mindkét felet egy új kapcsolat építésére szólítja fel. A kiengesztelődés csak akkor lehetséges, ha mindenki megteszi a maga lépését.

A cigányságnak gyors segítségre van szüksége! Legelső, legsürgősebb, a szegénység fölszámolása, a munkához jutás, ezután az egészségügy és a lakáshelyzet megoldása. Különböző kezdeményezések a cigányságot ezeken a területeken szolgálják: iskolai felzárkóztatásban, jogsegély szolgálatban, egészségügyi területen, vallásoktatásban és más vallási programokkal, és egyéb területeken. Magyarországon a Katolikus Egyházban százegynéhány településen ismerünk kisebb-nagyobb cigánypasztorációs kezdeményezéseket, az egyháziak hasznos tevékenységet fejtenek ki. Látnunk kell azonban, hogy elenyésző ez, ha csak a települések számát nézzük azt, hogy 3100-nál is több nyilvántartott település van Magyarországon.

Ha hinni lehet a híradásoknak, állítólag százmilliárdokat fordított az állami költségvetés a cigányság helyzetének megoldására. Vérmérsékletének, politikai hovatartozásának megfelelően, ki-ki, gyanakodva, esetleg a szakértelmet kétségbe vonva, vagy vádlón teszi fel a kérdést, hol, miben látszik a ráfordított milliárdok eredménye? Mi a titka az egyházi kezdeményezéseknek: Hodásznak, vagy Szendrőládnak, Ruzsának, vagy Gilvánfának? Hogy lehet, hogy az oda érkező pénzek, még ha azok nagyon szűkösek is, eredményeket hoznak, ott a munkának – ha kicsiben is, de van látszatja? Mi az oka, hogy ott nem lukas zsákba hullottak a forintok.

Tegyük föl a kérdést: Az Egyházi cigánypasztorációs kezdeményezések dolgoznak a különböző szakterületeken, sok helyen kiválóan végzik munkájukat, de az világos, hogy az Egyház nem kívánja és nem is veheti át sem az állam kötelességeit, sem a civil szervezetek felelősségét. Mit adhat az Egyház? Van-e valami, amit csak az Egyház adhat? Tanodát, munkahelyet mások is tudnak működtetni! Jogsegélyszolgálatot, egyéb kulturális programokat, még bizonyos vallási programokat is mások is tudnak szervezni. Mi az egyház sajátossága, amely csak az egyház hozzájárulása ezen a kényes területen? A mostani kiélezett társadalmi helyzet segített megérteni az Egyháznak ezt a sajátos jegyét.

Egyik községünkben egy önkéntes cigány házaspárunk tánccal, tanodaszerű foglalkozással gyerekcsoportot foglalkoztat. Az ország más részeihez hasonlóan, tán a médiahírek hatására is, az utóbbi időben itt is érezhetően fokozódott a távolság cigány és nemcigány lakosok között, bár a korábbi évtizedekben itt is békésen megfértek. Ugyanakkor elindult egy éppen ellenkező irányú mozgás is a faluban. Történt, hogy a falu jóakaratú erői, cigány és nemcigány adakozók, pénzadományokból, önkéntes munkával egy romos gazdasági épületet felújítottak, hogy a cigánygyerekek számára megfelelőbb közösségi teret biztosítsanak. Létre jött egy egyszerű kis „közösségi ház”, ahol folyhattak a táncpróbák iskolai felkészítő foglalkozások. Úgy képzeljük, hogy együtt festettek, vakoltak cigány szülők és nemcigány adományozók az iskola legnehezebben nevelhető gyerekeivel.

Egy másik közismert esemény, hogy a bűnözőkkel minden cigányembert azonosítók, fellépésükkel a cigányok lakta településeken félelmet keltenek az ártatlan cigányokban is: Ezzel törekszenek – úgymond elriasztani a bűnözőket a törvénytelenségtől. Ez a tevékenység nem kis feszültséget kelt nem csak a bűnelkövetők között, hanem ártatlan tisztességesen élni akaró cigányemberek között is, akik ilyenkor megalázva, gyanúsítva érzik magukat. Belső forrásokból tudom, hogy a feszültség néha az összecsapás határáig fokozódik. A Ceferino Ház evangelizációs csoportjának egyik tagja, egy cigány ember, anélkül, hogy bárki is mondta volna neki, el kezdett járni ezekre a feszültségeket keltő rendezvényekre, hogycsillapítsa a kedélyeket, megakadályozza az összecsapásokat. Volt, amikor az ő szava meghatározó volt, hogy ne történjen semmi atrocitás. Az egyik ilyen alkalommal így számolt be: „Láttam, hogy nagy baj van, mert sem kutyákat, sem asszonyokat, gyerekeket nem láttam, csak dühös tekintetű férfiakat, több száz felbőszült cigányembert”. Ekkor vette a bátorságot és megimádkoztatta az embereket, elmondták közösen a Miatyánkot és ez hűtötte le a kedélyeket. Elgondolkodtató, hogy erről nem adott hírt a jelenlévő média.

Mire világítanak rá ezek az egyedinek látszó események? – Először is látnunk kell, hogy a cigány testvérek aktív részvétele nélkül nem tudunk eredményre jutni. Nem fölöttük értük, hanem bevonva őket, velük értük kell cselekednünk. Továbbá azt is kiviláglik előttünk, hogy a feladat nem egyszerűen a „cigányság felemelése”, hanem sokkal inkább a szakadás sebét, a megromlott kapcsolat átkát kell gyógyítani.[11] Nem lehetünk egyoldalúak. Nem csak a cigánysággal kell foglalkoznunk, hanem többről van szó: feladatunk a cigányok és nem-cigányok beteg kapcsolatának gyógyítása. Itt valami nagyon fontoshoz jutottunk el. A szakadék fölött a hidat mindkét oldalról, mindkét irányba kell építeni. Miközben igyekszünk segíteni cigány testvéreinket, hogy megtegyék a maguk lépését, nem felejthetjük el, hogy van egy másik komponens is, a többségi társadalom tagjait is alkalmassá kell tenni arra, hogy képesek legyenek befogadni, képesek legyenek kapcsolatot teremteni. Pl. olyan cigányképet kell formálni bennük is, amely a cigányság valós értékeit is megjeleníti. Ha ezt elmulasztjuk, minden fáradozásunk könnyen kárba veszhet, mert az indulatok elsöpörhetik azt, amit az egyik kezünkkel építettünk. Ezt a feszültséget kezelni kell, mert elmérgesedhet, és többet ártottunk, mint használtunk.

Hogyan, mi módon? Mit tehetünk?

Az antropológia az embert mintakövető lénynek ábrázolja. A kisgyerek nem könyvből tanul, hanem utánozza a szüleit. (Kislány a tükör előtt anyukája magas sarkú cipőjében.) Az Egyháznak bőséges tapasztalata van arról az évszázadok folyamán, hogy valódi pasztorális eredményeket nem annyira adminisztratív, hatalmi intézkedések által, hanem éppen mintaadás, azonosulásból fakadó mintakövetés útján lehet elérni. Például a Római Birodalomban a keresztények száma adminisztratív eszközök nélkül, néhány ezerről kb. 10 millióra növekedett, vagy a barbár népek a bencés szerzetesek mintája alapján tanulták meg földművelést kultúra művelést, a keresztény életformát, stb. Az Egyház történelmének éppen ezekben az időkben szerzett tapasztalatai alapján nyerünk bizonyosságot arról, hogy a kulturális különbözőség ellenére lehetséges a lélek és lélek közötti érintkezés, kapcsolat és hogy ezek különbözőségek felülmúlhatók Krisztus evangéliumában.

Mi a minta a cigánypasztorációban, amelyet az indulatok szabdalta környező társadalom elé akarunk állítani, amellyel hatni akarunk a környezetre? Nem elegendő egy evangéliummal találkozó kiképzett vonzó cigány ember képét célként magunk elé, mintaként környezetünk elé állítani. Többre van szükség! A minta tehát sokkal inkább: a meggyógyult, a megújult emberi kapcsolat cigányok és nem-cigányok között. A kiengesztelődött, Krisztusban egyenrangúvá váló, testvéri kapcsolat. Mi volna pl. azokkal, akinek kora, képességei nem engedik meg a „jól képzettséget”? Ennek a testvéri kapcsolatnak éppen a kinyilatkoztatás emberképe, az ember istenképisége a forrása, ahol a tanultság, a társadalmi ranglétrán elfoglalt hely másodlagos az Istengyermekséghez képest. Az Egyház legsajátosabb kincse, a kinyilatkoztatás emberképe, képes helyre állítani az emberi önértékelést, az emberi méltóságot. Képessé teszi az Isten szavát követőket arra, hogy megszülessen cigányok és nem-cigányok testvéri együttműködése, ahol ki-ki adja azt amire ismeretei, képességei alkalmassá teszik.

Mondhatná valaki, „Szép, szép, de elmúltak már ezek az idők!” Ha mi most elmondjuk ezeket a gondolatokat a 4-5-6-8 faluval leterhelt plébánosoknak, hogy találtunk számukra még egy újabb, egy nagyon szép, és nagyon fontos feladatot, elképzelhetjük, nem biztos, hogy annyira lelkesedni fognak. Ma a falvak ellátására alig jutnak papok! Nem romantikus hobby, nem luxus a bizonytalan kimenetelű cigánypasztorációval foglalkozni, ilyen iszonyatos paphiányban? Nem szórja-e szét a lelkipásztori munkaerőket, ha túlságosan a cigánypasztorációs területre irányulunk? Ezzel a nehézséggel találkoztam, amikor a püspököm megbízott

Természetesen a paphiányos időszakban más helyzetben vagyunk. Más pillanatot élünk, mint a nagy úttörőik, Sója Miklós és Andre Barthelemy. Mégis mit tehetünk, tehetünk-e valamit, ha nem másolhatjuk az ő példájukat? Mit tehetünk? Ugyanazt, mint más paphiányos időkben (pl. török idők)! A világi munkatársak bevonásával látja el az egyház a lelkipásztorkodás feladatát. A paphiány következtében a pasztoráció egyéb területein megjelentek a hitoktatók, és nagy számban kapcsolódtak be világi lelkipásztori munkatársak. Mindez persze újabb gondokat is fölvet, de a mai helyzetben a lelkipászori ellátás nem nélkülözheti őket, hiszen alkalmazásuk megsokszorozza lelkipásztorkodás erejét, hatékonyságát, sok esetben egyáltalán lehetővé teszi a lelkipásztori ellátást. A cigánypasztorációban ma csak úgy tudunk előre lépni, ha a cigányság köréből az evangéliumi küldetésében és a cigányság iránt elkötelezett világi lelkipásztori munkatársakat készítünk föl. Az országos találkozók, látványos cigánypasztorációs események, konferenciák talán látványosak, de semmilyen körülmények között sem mondhatunk le arról a szándékról, hogy a megtaláljuk, kiképezzük az evangelizácó munkatársait, akik velünk együtt az evangéliummal lépnek a cigány testvérekhez. Evangelizációs csoportnak nevezzük a Váci egyházmegyében, cigány és nemcigány az önkéntes és főállású munkatársak közösségét, aki elkötelezve érzik magukat, hogy a társadalmi feszültségeket az evangélium üzenetével „gyógyítsák”. Ők azok, akik összekötik a lelkipásztort a cigánysággal, hogy a cigány testvérek Egyházunkban is megtalálják a helyüket.

Éppen a cigányság körüli feszültségek miatt nem okos tehát „neki ugrani” a cigány pasztorációnak, mert könnyen a szakadás még nagyobb lehet. Ha a lelkipásztor, akit a „jó hívek” eddig az egyik oldalon gondoltak, most – ha mégannyira evangéliumi indíttatásból is – a cigánysággal kezd foglalkozni, a hívek könnyen úgy érzékelik, hogy „átállt” a társadalmi szakadék másik oldalára. Elhagyta őket. És ha még az evangéliumra hivatkozva ostorozza is őket, az ellentét még nagyobb lehet. Éppen ezért elengedhetetlen előzetesen cigány és nemcigány testvérekből fölépíteni a kis munkatársi gárdát, amely hordozza a testvéri mintát az evangélium üzenetét és előfeltétele bármilyen más tevékenységnek: az óvodának, a tanodának, az iskolának, a kollégiumnak, jogsegély szolgálatnak, imacsoportoknak, zarándoklatnak, képzéseknek, vagy éppen a munkahelyteremtésnek. Mindegyikre szükség van a maga helyén. Ugyanazt az „elefántot” közelítik meg más-más oldalról, de mindegyikben az alapvető minta: cigányok és nemcigányok testvéri kapcsolata tükröződik vissza.

A cigánypasztoráció eddigi bemutatásában „alulról jött kezdeményezések” estek szóba. Nem hallgathatjuk el azonban, hogy a világegyház legfelsőbb vezetése igazolta a cigánypasztoráció első úttörőinek pasztorális szemléletváltását. Tény, hogy a II. Vatikáni zsinat atyái VI. Pál pápa vezetésével meglátogatták a Poméziai cigányzarándoklatot, és ezen a zarándoklaton elhangzott a pápa szájából az a máig ható mondat: „Ti nem az Egyház peremét képviselitek most, hanem éppen a központját alkotjátok, az Egyház szívében vagytok.” Tény, hogy 1988-ban létrejött a Vándorlók és Úton lévők Lelki gondozásának Pápai Tanácsa. Tény, hogy 1997-ben oltárra emelte az Egyház az első cigány vértanút, boldog Ceferino Gimenez Mallát, és ezzel egy cigány embert állított a világ elé, mint az evangéliumi élet példáját. Tény, hogy 2008-ban a Pápai Tanács kiadta az „Irányelvek a cigánypasztorációban” című dokumentumot, amelyben összefoglalta a ciágnypasztoráció utóbbi évtizedeinek tapasztalatait.

Egy új, úttörő kezdeményezés született három évvel ezelőtt a Váci Egyházmegyében. Megyéspüspökünk kezdeményezésére a cigányság körében evangelizációs iroda kezdte meg szolgálatát, hogy új ösztönzést adjon a cigányok közötti evangelizációnak. Nyilvánvaló, hogy Dr. Beer Miklós püspök atyát az a kulcsfontosságú fölismerés vezette, amikor a Ceferino Ház vezetésére függetlenített lelkipásztori státust létesített, hogy a cigányság „nem átlagos”, feszültségektől terhes helyzetét, nem lehet egy „átlagos helyzethez” kötött lelkipásztorkodással meg közelíteni. A cigányság felé irányuló lelkipásztori munka így mentesíthető a társadalmat megosztó, kisebbség-többség közötti feszültség terhétől. A plébániai lelkipásztor kötött az eddig kialakult lelkipásztori formákhoz, amelyek nehézkesen válnak alkalmassá arra, hogy a cigányság felé lépjünk. Ezért a lelkipásztorkodás paphiánytól szorongatott helyzetében is szükség van egy, a két part között álló, erre a munkára függetlenített lelkipásztorra, egy ezzel foglalkozó központra a Ceferino Házra. Természetesen ez semmiképpen sem elkülönülés, hanem a sokszínű egységhez vezető út egyik szakasza. Evangelizációs csoportunk önkénteseivel a különböző településeken, keressük a módot, hogy a testvérré vált cigányok és nemcigányok, mintává tudjanak válni és így elősegítsék a híd építését a társadalmat elválasztó szakadék két partja fölött: cigányok és nemcigányok számára. Az önkéntesek közös továbbképzéseken, kirándulásokon élik meg mindennek valóságát. Közösen készülnek országos konferenciákra, találkozókra, egyházmegyei eseményekre. A legutóbbi országos katolikus találkozó is ennek jegyében zajlott. Törekszünk arra, hogy őszintén higgyünk abban, hogy Jézus Örömhíre minden embernek szól és ezáltal egymásnak testvérei vagyunk.

Meggyőződésem, hogy ez a tán most kicsinek látszó modell az út a működő társadalom, II. János Pál pápa szavaival a szeretet civilizációja[12] felé. Ezt nyújthatja az Egyház, mert – láthatjuk – a pénz szükséges, de kevés a valódi integrációhoz.

 

---