Ismeretes előttetek, hogy nem vagyok otthon a cigányok világában, nem ismerős számomra hitéletük, a templomhoz való viszonyuk, továbbá nem ismertek előttem a nehézségek, melyekkel szűkebb környezetükben, vagy a plébániai közösségben találkoznak, miközben azon igyekeznek, hogy kapcsolatok révén életüket a gádzsókéval közössé tegyék. Mielőtt ide jöttem, informálódtam kissé a cigányok világáról. Léon Tambour, René Bernard és Dirk Leenman atyák voltak ebben segítségemre. Rávilágítottak többek között arra a tényre, hogy a cigányok és gádzsók közötti kapcsolatok a mai napig jelentős problémákkal terheltek. Ezek részben az eltérő kultúrákból fakadnak, másfelől pedig a mindkét fél részéről fennálló, szűnni nem akaró történelmi kirekesztés, gyanakvás és előítéletek következményei, ha úgy tetszik, a folyó mindkét partjára vonatkozóan. Figyelemmel hallgattam okfejtéseiket és sokat tanultam belőlük.
Mivel nem érzek magamban felhatalmazást arra, hogy a cigányságról, a gádzsókkal való kapcsolataikról szóljak, előadásom általánosságban foglalkozik majd az evangelizációval.
Mondandóm a társadalmunkra vonatkozik, amely mint ismeretes, mind kulturális, mind vallásos összefüggésekben, jelentős változásokon megy át. Előadásom általános jellege ellenére remélem, hogy segítségére lehetek a cigánypasztorációban tevékenykedőknek, az őket érintő kérdések feltevésében és a kérdésekről való elgondolkodásban. Éppen ezért előadásom minden szakaszát egy-egy olyan kérdéscsokorral fejezem be, melyek specifikusan az önök gondjaival foglalkoznak, melyekre nekem nincsenek válaszaim, de önök, amennyiben helytállónak ítélik magát a kérdésfeltevést, képesek lesznek azok lényegét megragadni, továbbgondolni, finomítani.
Előadásomat három szakaszra osztottam.
Az első részben arra szeretnék rávilágítani, hogy korunk a hit átadása tekintetében súlyos válságba került, ám ugyanebből a tényből következően a hit újragondolásának, a kezdésnek és újrakezdésnek ideje is eljött.
A második részben azt szeretném kifejteni, hogy válságtól sújtott korunkban mit értünk ezen a kifejezésen: megtermékenyítő erejű pasztoráció.
Végül, a harmadik részben néhány olyan magatartási formára hívnám fel a figyelmet, melyek kedvező körülményeket képesek teremteni ehhez a megtermékenyítő erejű pasztorációhoz és ennek következtében az eljövendő világ evangelizálásához.
1. Válságos időszak: a hit szempontjából a kezdet és újrakezdés ideje.
Tudjuk, hogy az egyik világ elmúlik és jön a másik. A kereszténység szükségképpen maga is részese ennek az átalakulásnak. Egy bizonyos kereszténység mély válságban van, de ez nem jelenti a keresztény hit végét, mely maga is újjáépül, újjáalakul. Ebből a szempontból egy kissé kényelmetlen, ám izgalmas „köztes” állapotban vagyunk, az eltűnőben lévő és a meg születendő közötti állapotban.
Ebben az első részben ezt a „köztes” állapotot szeretném bővebben kifejteni. Ismét megemlítem, hogy előadásom általános jellegű lesz és elsősorban a gádzsók világáról fog szólni. Ám engem hallgatva, önökben talán az is felmerül majd kérdésként, hogyan viszonyulnak a cigányok ehhez a válságos időszakhoz korunk szociális, kulturális és vallási változásaihoz. Mennyiben és milyen vonatkozásokban érinti mindez őket?
1.1. Egy törés: a hit átadásának válsága
Először is vegyük szemügyre a válság mélységét, mely a szekularizáció következtében hatással van a keresztény hitre és annak továbbadására. A szekularizációnak két korszakát éltük át.
*Az első szakaszt a társadalom szekularizációja jelentette. A társadalom szekularizációja, meghatározóan a XVIII. szd. végétől kezdődött, a demokratikus forradalommal, az emberi jogok kihirdetésével, a tudományok fejlődésével és az ész kultuszával. Ellentétben a régi rendszerben meghonosodott gyakorlattal, a modernitásban gyökerező új társadalomban, a vallás és képviselői már nem játszanak alapvető szerepet. Más szavakkal, a modern társadalom kiszabadította magát a vallásos, klerikális gyámkodás alól. Ettől ugyan még nem tűnt el a vallásosság, de kétség kívül az egyén szabad választásának függvényévé vált egy pluralistává lett világban. A múltban, a kereszténység korában, a születés és a kereszténnyé válás együtt jártak. A hit átadása a kulturális környezeten keresztül történt, másfelől pedig részét alkotta az általános közfelfogásnak. A tanok átadása a „szükségesség” hármas elvén alapult: hinni az igazságokat, megtartani a parancsolatokat és részesedni a szentségekben. A modernitás eljövetelével a társadalom már nem a hitet adja át az állampolgárnak, hanem a vallási szabadságot. A társadalom vallási emancipációjához a kereszténység maga is hozzájárult. Marcel Gauchet úgy említi ezt, mint a „vallásból való kivonulás vallását”, mely egy Istennel való közvetlen kapcsolatra való hivatkozással, a kereszténység nevében történik.
*Ma a szekularizáció második szakaszát éljük: már nemcsak közéleti, de magánéleti szekularizációról is beszélhetünk. A személyek maguk távolodnak el a kereszténység öröklött formáitól, mert azok nem találkoznak ambícióikkal, mert elvesztették jelentésüket, vagy széles tömegek számára olvashatatlanná váltak. Napjainkban széles rétegek tekintetében az egyházi intézményekkel való határozott távolságtartásnak lehetünk tanúi, mind a hit, mind annak gyakorlása terén. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy akár az értelmezéssel összefüggő kérdések, akár a lelkiek iránti figyelem eltűntek volna, sőt ellenkezőleg. Ami manapság érzékelhető, az leginkább a tanácstalanság és a különféle hiedelmek barkácsolása, egyéni útkeresés, egy bonyolult világban. Ebben az összefüggésben, a lelkekben lakozó keresztény hit megnyilvánulásai gyakran túlzóak, zűrzavarosak és részlegesek lesznek, a hit kibetűzhetetlen marad, nem ébreszti fel a vágyat önmaga után, sőt nem egy esetben inkább gyűlöletet kelt. Ebből a szempontból, a kereszténység öröklött formái tekintetében, a hit átadásának valódi törését tapasztalhatjuk.(1)
A válság jelenségei egyértelműek: a hitüket gyakorlók számának csökkenése, a kevesebb hittant tanuló gyermek, a papi hivatások terén mutatkozó válság, az elöregedő vallási közösségek stb. Mindannyian tudunk családtagokról, akik számára idegenné vált a keresztény hit, legalábbis a jelenlegi formáiban. Danielle Hervieu-Léger szociológus e tekintetben éppenséggel a keresztény hitből való exkulturációról beszél: „Az Egyház, mint mondja, a mai Franciaország számára megszűnt, mint hivatkozási alap, mint döntő befolyásoló tényező már nem érvényesül…A posztmodern idők „vallástalan” társadalma a vallási kultúrának még a nyomait is igyekszik eltüntetni”(2).
1.2. A termékenyülés ideje. A jövő kereszténysége.
Ám a töréssel – melynek jelentőségét nem szabad lekicsinyelni – egyidejűleg mind kulturális, mind vallási síkon, új áramlatok, ígéretes fejlemények is adódtak. E tekintetben a válság egy kegyelmi időszaknak minősül, az alkotás, a termékennyé válás idejének, mely még számos meglepetést tartogathat számunkra.
Az Egyházban a vitalitás kétségtelen jegyei mutatkoznak: a katekumenek, a felnőtt keresztelések növekvő száma, a laikusok teológiai és pasztorális képzésének változatos formái. A megújuló hitoktatás, a helyi közösségek demokratizálódása a merev római előírások ellenére, a laikusok, jelesül a nők fokozott elköteleződése a kisegítő feladatok terén, a médiumokban tapasztalható új kezdeményezések, a nagy rendezvények stb. Mindannyian tudunk olyanokról, akik mind a gondolkodásukat tekintve, mind testi-lelki mivoltukban egészségesek maradtak a válság ellenére.
Ám sajátos módon, elsősorban magában a krízist elszenvedő világban találhatóak a kilábalást szolgáló ígéretes erőforrások is. A bolygónkat fenyegető kihívással szemben egyidejűleg tapasztalhatjuk a lelkiek iránti igény megerősödését, az értékek keresése iránti igényt és a dolgok mélyebb értelmének kutatása mellett egy etikai tudatosság igényét is. Mintha egy új egyensúly keresése indult volna meg a vallások és a laicitás között. Vallási és vallásosságot érintő témákról folynak viták a médiumokban. Minden kultúra evangelizálható. Ebből a szempontból a mi kulturális körülményeink között tapasztalható egyfajta érdeklődés az Evangélium új szellemben való befogadására. Ez az érdeklődés nem elsősorban a vasárnapi misehallgatás statisztikai adataiban nyilvánul meg, hanem magában az életvitelben, a beszélgetésekben, a véleménycserék során érhető tetten. A világ jövőjét fenyegető kihívásokkal szemben van valami a levegőben, ami új lehetőséget nyit a hit felfedezésére és túlmutat az olyan sztereotípiákon, mint az hogy mindez értelmes, üdvözlendő, kívánatos lenne az életünkben.
A hit átadásának válságát éljük, ám ez egyben a kezdet és az újrakezdés idejeként is felfogható. Nos, úgy tűnik, ez az a helyzet, melyet evangelizációs helyzetnek is minősíthetünk.
Mint az elején említettem, ez a helyzetértékelés a gádzsók világára vonatkozik. Hát a cigányok? Ők is átélték az általam említett két szekularizációs időszakot? Csak távolról tudták követni ennek az eseményeit? Ápolták-e mindeközben hagyományos vallásos gyakorlataikat, a hiedelmeket? Hitükön keresztül hogyan viszonyulnak a gádzsók világának kulturális, vallási változásaihoz? Hogyan viszonyul a cigányság fiatal generációja a társadalom szekularizálódásához?
2. Egy megtermékenyítő erejű pasztoráció megvalósításáért
Ebben a válsághelyzetben, melyet a kezdés és újrakezdés idejeként említettem, megtermékenyítő erejű pasztorációra van szükség, melyet meg kell különböztetnünk az öntörvényű, statisztikai eredményekre koncentráló pasztorációtól. A két pasztorációs felfogás közötti különbséget, mintegy példázatként, egy megtörtént eseten keresztül szeretném érzékeltetni.
2.1. „Egy erdő vihar utáni újratelepítése”: példázat napjaink megértéséhez.
1996. december 26-án egy „Lothar” nevű orkán söpört végig Európán. A 150 km/óra erejű széllökések különösen Kelet-Franciaországot sújtották. Becslések szerint mintegy 300 millió fa pusztult ki francia területen. Az orkán utáni kép elszomorító volt. Mintegy hatvanan haltak meg és sokan öngyilkosságot követtek el az erdészek és a tulajdonosok körében, mert nem voltak képesek elviselni a csapás nagyságát. „Egy összedőlt katedrális nem nagy ügy, mondta egy erdész, mert újból fel lehet építeni. Egy 3-400 éves tölgynél mindez nem képzelhető el”.
A katasztrófát követően hamarosan elkészültek a tanulmányok a fásítási, újratelepítési és ültetési programokról. Ideális elképzelések szerint akarták újraéleszteni az erdőt, mintegy hasznot húzva a katasztrófából. Ám mihelyt hozzáláttak a terv megvalósításához, az erdőőrök azt vették észre, hogy az erdő megelőzte őket. Meghazudtolva az iroda által kidolgozott fásítási terveket gyorsabb regenerálódást tapasztaltak, mint az várható lett volna, és olyan új kedvezőbb összetételű növényzet fejlődött ki, melyre a tanulmányt készítő irodában nem is gondoltak. Az erdő természetes regenerálódása sok tekintetben arra utalt, hogy egy élettanilag előnyösebb faösszetétel alakult ki s emellett a tűlevelűek és a lombos fák közötti ökológiai egyensúly is jobb lett. A korábbi erdőben elnyomott növényfajok újraéledtek. A katasztrófa mind az újjászületés, mind néhány állatfaj újbóli elterjedése szempontjából hasznosnak bizonyult. Az erdő újratelepítésének önfejű terveitől és politikájától egyre távolodva arra jutottak az erdőmérnökök, hogy részükről talán kívánatosabb lenne az erdő természetes újraéledését segíteni, felismerni és megragadni azokat az új lehetőségeket, melyeket a természetes regenerálódási folyamat nyújt. Nem arról volt szó, hogy felhagynak beavatkozással, hanem arról, hogy még több szakértelemmel, aktívan és tudatosan vesznek részt ebben a természetes rendeződési folyamatban. Az egyik erdőmérnök ezekkel a szavakkal jellemezte az újfajta hozzáállást: „Nagy fajtagazdagság jellemezte a fiatal hajtásokat. A mi munkánk az volt, hogy fejlődésüknek szabad teret biztosítsunk, hogy a természet elhalása helyett az élet erejében higgyünk s ezt még a mesterséges visszatelepítésnél is fontosabbnak tartsuk. A tapasztalatok bátorítást jelentettek számunkra.”(3)
Most nézzük meg mindennek érvényesülését a mi esetünkben. Az Egyház, mintegy negyven éve, maga is átélt egy orkánt. A vallási körkép, legalábbis ami a hagyományos kifejeződési formákat illeti, elkeserítő. A hasonlat persze mindig sántít, az emberiség nem erdő, az emberek nem növények. Esetünkben, ami számunkra érdekes lehet, az az erdőmérnökök magatartásában bekövetkezett változás: az önfejű újratelepítési elgondolásoktól egy aktív és tudatos segítő tevékenységig vezető út, melynek során felismerik, hogy mi is az ő igazi feladatuk. Nem kellene-e végigvinnünk ugyanezt a folyamatot a pasztorációban és a sikerorientált pasztorációtól, a megtermékenyülést elősegítő pasztorációig jutni.
2.2. Irányított, sikerorientált pasztoráció.
E pasztorációs felfogás szerint – az erdőmérnökök első megközelítésének szellemében – az lenne a feladatunk, hogy saját terveinkre és erőinkre támaszkodva építsünk fel, vagy építsünk újjá egy jövőképet, mintha mindez csakis tőlünk függene. Ez esetben a pasztorációt terveinkre alapoznánk, s ezekben feltételeznénk az emberek és dolgok feletti befolyásunkat, vagy hatalmunkat.
Az ilyesfajta pasztoráció mind egy nosztalgikus restaurációs, mind egy új Egyházért küzdő haladó szellemű felfogásban egyaránt elképzelhető. Mindkét esetben képzelt befolyásunkról és hatalmunkról van szó, úgy teszünk, mintha minden fejlemény a mi tevékenységünk eredményeként következne be. Mindkét esetben az aktivizmushoz jutunk, ahol az erős ellenállással való találkozáskor soha nem lesz elég, vagy nem lesz elég jó, amit teszünk, ahhoz, hogy leküzdjük magunkban a tehetetlenség, a defetizmus és depresszió érzését. Az aktivizmus és a defetizmus ebből a szempontból iker jelenségnek tekinthetőek, mindkettő egy elképzelt uralkodási, irányítási képességben gyökerezik.
2.3. A megtermékenyülést elősegítő pasztoráció: annak figyelemmel kísérése, ami megszületik.
Ez a pasztoráció az erdőmérnökök második koncepciójának szellemiségét tükrözi: a folyamatok figyelemmel kísérésében, illetőleg abban áll, hogy tevékenyen, belátással és szakértelemmel tekintünk arra a megújulásra, növekedésre, mely nem tőlünk indult el. Olyan lehetőségek megragadásáról van szó, melyek nem általunk programozottan jelentkeznek. Ebben a pasztorációban annak szolgálatába állunk, ami születik, mely nem jelent mást, mint gondos mérlegelést a különféle törekvésekben, időt adni a nézetek egyeztetésére, a vitára, mindezek eredményeként pedig meghozni a döntéseket, melyek szabaddá tesznek, felhatalmaznak és az események cselekvő részesévé tesznek minket. Programok befogadásáról és elindításáról van szó, esélyt adva az eddig ismeretlennek, számolva azokkal a tényezőkkel is, melyek alakulása nem tőlünk függ és nem utolsósorban bízva mások erejében is.
Ebben a pasztorációban végül is azt fogadjuk el, ami minden születés velejárója:
- először is azt vesszük tudomásul, hogy nem mi vagyunk az élet és a növekedés kezdete,
- másodszor pedig azt, hogy mindig más jön létre, mint ami mi magunk vagyunk.
Létrehozni valamit, mindig tőlünk eltérőt jelent. Aki születik, az tőlünk mindig eltérő. A hit átadása ebből a szempontból nem reprodukció, vagy klónozás. Mindig valaminek a hatalmába való jutást jelenti.
E pasztoráció kiinduló pontja az, hogy az emberben „ott van az isteni szikra”. Nem vagyunk képesek létrehozni benne ezt a képességet. A hit átadására sem vagyunk képesek. Az új keresztények nem úgy készülnek, mint a zsemlyék, vagy a Michelin abroncsok. Egy új hívő hite mindig meglepetés lesz és nem fáradozásaink gyümölcse, vagy egy vállalkozás sikere. Természetes, hogy a hit nélkülünk nem adódik át, de mi nem vagyunk képesek az átadására. A mi feladatunk a feltételekre való odafigyelés, melyek közepette a hit átadása lehetővé válik, a hit érthetővé, gyakorolhatóvá és áhítottá lesz. A pasztoráció a körülmények alakításán munkálkodik. A többi a kegyelem és szabadság dolga. Amit most erről a pasztorációról elmondtam, szorosan összefügg az Evangéliummal. Minden, amit tehetünk, csak a vetés. Az Evangélium a missziót a vetéshez hasonlítja”…az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár fölkel, …a mag kikel és növekszik, maga sem tudja, hogyan”. (Mk. 4,26-27). Ebből a nézőpontból a pasztoráció egy bonyolult alkímiának tekinthető, melyben két dolog szükségeltetik. Egyfelől megtenni azt, ami megteendő, másfelől pedig a szükséges „visszafogottság”, hogy megszülethessen, aminek meg kell születnie.
Mit látunk megszületni a cigányok világában, akár önmagukat nézve, akár a gádzsókkal való kapcsolataikban? Milyen törekvések láthatóak, milyen új, vagy régebbi, váratlan, vagy parlagon heverő erők hatnak a növekedésre, melyek egy evangéliumihoz közelebb álló világ ígéretét hordozzák?
3. Kis lelki ÁBÉCÉ a termékenyítő erejű pasztorációhoz
Térjünk át a konkrétumokra. Ebben a 3. pontban szeretném felhívni a figyelmet néhány olyan magatartási formára (attitűdre), melyek elősegítik ezt a pasztorációt. Lelki összetevőkről lesz szó, melyek alatt olyan létezési és viselkedési módok értendők, melyek a holnap kereszténysége érdekében fejtik ki áldásos hatásukat. Ezt a „kis lelki ábécét”, az eljövendő világra gondolva a mostani nagy változások idején, szeretettel ajánlom a pasztoráció munkatársainak. Ez a kis összefoglaló először is saját magunkkal foglalkozik. Ahhoz, hogy megtaláljuk helyünket a pasztorációban a lelkületet, a stílust, az itt elfoglalt helyünket kell önmagunkban tisztáznunk.
Kilenc magatartási formát részleteznék itt. Háromszor három formát elemeznék, melyek időben egymásba illeszkednek a következő vázlat szerint. Elmenni valahová, elmenni másokhoz. Találkozni, szolidaritást vállalni, párbeszédet folytatni. Végül pedig, önmagunkat háttérbe szorítani, felhatalmazást adni, saját sorsának irányítójává tenni.
MÁSOKHOZ ELMENNI
3.1. Végig az Evangélium címzettjeinek maradni
Az Evangélium hirdetése közben, olykor tudatunkon kívül, gyakran elfeledkezünk arról, hogy annak elsőszámú címzettjei vagyunk. Minden jel arra mutat, hogy magunknak, mint az Evangélium egyedüli letéteményeseinek, nincs más feladatunk, mint annak mások részére történő átadása. Egy kissé úgy fest a dolog, mintha nekünk már nem lenne miért hallgatni és befogadni az Evangéliumot, hanem mivel már régtől fogva „mesterei” vagyunk az Evangélium értelmezésének és megélésének, nem lenne más dolgunk, mint a másoknak történő átadás. Az Evangélium figyelmezteti a lelkipásztorokat, hogy olyan helyzetbe kerülhetnek, amikor annak hirdetése egyben önmaguk evangelizációjának szükségességét megkérdőjelezheti. A tudás iránti nagyravágyás, a hatalom birtoklásának vágya elvakíthat. Mindannyian ismerünk olyan pasztorális gyakorlatot, amely az Evangélium nevében folyik ugyan, de sokkal inkább a hódítás szellemétől, a hatalom utáni vágytól, vagy a múlt iránti nosztalgiától áthatott, mint maga az Evangélium. Világos tehát, hogy az evangelizálónak mindenkor tudatában kell lennie azzal, hogy a Jó Hír elsőszámú címzettje ő maga. Következésképpen az evangelizáló számára az elsődleges kérdés mindig az legyen „Mit mond az Evangélium nekem” és nem az, hogy „Hogyan hirdessem az Evangéliumot? ”
Kérdés. Vajon tényleg azt hiszik magukról a gádzsók, hogy az ő evangelizációjuk megtörtént és a cigányoké csak kevéssé és rosszul? Ez a beképzeltség nem jelent-e egyenes utat egy előítéletes, nagyképű és hatalmaskodó stílusú pasztorációhoz, ahelyett, hogy a lelki egyensúlyukat vesztett cigányokkal való kölcsönös megértésre és támogatásukra törekedne?
3.2. Meghallani a szót, mely oda hív, ahol a feltámadt Krisztus van.”…nincs itt,… előttetek megy Galileába, ott majd meglátjátok őt…” / Mk.16,7 /
Az imént azt mondtam, hogy maradjunk mindig az Evangélium címzettjei. Mit mond az Evangélium Húsvét reggelén? „…nincs itt,…előttetek megy Galileába, ott majd meglátjátok őt…”Ez az angyaltól származó kijelentés igen fontos az evangelizáló számára ez űzi, hajtja mások felkeresésére. Alapvető szemléletváltás tanúi vagyunk. Nem birtokoljuk Krisztust dologként, fogolyként, mintegy ellenőrzésünk alatt tartva, hogy másoknak, akiknek nincs, átadhassuk. Krisztus nem valamiféle dolog, amit birtokolhatunk, akit „itt” tarthatunk. Ahhoz, hogy elérjünk hozzá, el kell mennünk otthonról, el kell hagyni a helyünket és máshová mennünk – a nemzetek Galileájába – , ahol ő előttünk jár. Bárhová érünk is a Krisztusi Lélek mindig megelőz minket. A többieknek nem azt visszük, ami nekik nincs, hanem beérjük őket az úton, hogy velük együtt fedezhessük fel a feltámadt Krisztus nyomait, aki már ott van. A hit egy lépéssel közelebb visz a felismeréshez, mely titkon már megadatott.
A feltámadt Krisztus Lelke mindig előttünk jár. Így mindig arra kell hagyatkoznunk, hogy az általunk evangelizálandók irányíthassanak minket. ”Ugyanaz a lélek munkálkodik mind az evangelizálónál, mind az evangelizálni kívántnál és az előbbinek, ha valóban tudja, hogy mit akar, engednie kell, hogy a befogadásra kész utóbbi segítségével térhessen meg”.(4) Ettől fogva az evangelizáló minden mestersége abban áll, hogy elősegítse a felismerést, hogy érzékelje és ujjal mutasson rá Isten Országának jelenlétére olyan személyeknél és helyzetekben is, ahol ez a jelenlét a legkevésbé volt várható.
Fontos, hogy tudjunk a másikhoz közeledni, hogy ne az ügynek akarjuk megnyerni, nem azt adni neki, amivel nem rendelkezik, hogy vele együtt az ő életében akarjuk felfedezni a Feltámadott jelenlétét, mely sokszor a mi számunkra is meglepő módon nyilvánul meg. Ezen az úton kaphatunk tanúbizonyságot tőlük, az evangelizáltaktól, Isten művéről, mely már munkálkodik bennük.
Kérdés. Ha az említett példákat a cigányok és gádzsók meglévő kapcsolataira alkalmazzuk nem vagyunk-e máris egy olyan pasztoráció részesei, melyben nem azért megyünk el a másikhoz, hogy vigyünk neki valamit, ami neki nincs, hanem azért, hogy felfedezzük nála és vele az Isten Országának jelenlétét?
3.3 A másiknál történő befogadás kockázata. Befogadóvá válni, amennyire csak lehetséges.
Az evangelizáló feladatával kapcsolatban gyakran esik szó a befogadás követelményéről. „Keresztény közösségeinknek befogadóvá kell válniuk.” A cigányokkal kapcsolatban mindennek fokozott jelentőséget tulajdonítanak. Természetes dolog. De vajon nincs-e ebben a befogadásra való felhívásban valami fensőbbségre utaló momentum? Akkor, amikor ilyen erősen hangsúlyozzuk a meghívást, vajon burkoltan nem azt akarjuk-e nekik mondani: „Gyertek és keressétek nálunk, ami nektek nincs otthon?” Ebben a kommunikációs stílusban az, aki befogad, titokban egy magasabb polcra képzeli magát, mint azt, akit befogad. Ebből nehézségek adódnak egy evangéliumi szellemben folytatható párbeszéd tekintetében, mert az uralkodó-alattvaló kapcsolati csapdába kerültünk. Aki alárendelt szerepben érzi magát, ilyenkor esetleg cselhez folyamodik. Végül is nem tekinthető-e a ravaszság, a gyengék erősségének?
Hogy kikerülhessünk ebből az egyenlőtlen kapcsolatból, ahol uralkodásról és alárendeltségről beszélhetünk, nem lehetne-e az Evangéliumhoz illően megfordítani a dolgok logikáját, vagyis ahelyett, hogy a meghívást erőltetnénk megkockáztatni egy másiknál tett látogatást, mely másfelől erősítené partnerünkben a hitet, hogy ő is képes a vendéglátó szerepének betöltésére?
Az Evangélium a vendéglátás „koldulásáról” beszél. A Evangélium nem azt mondja: „Legyetek befogadóak!” Inkább arra bíztat, hogy keressük a másik vendégszeretetét. „Zakeus…, ma a te házadban kell megszállnom” (Lk. 19, 5). „Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott, amíg tovább nem mentek onnan.” (Mk. 6, 10). „Aki befogad titeket, engem fogad be..”(Mt.10, 40). „Íme, az ajtónál állok és zörgetek. Ha valaki meghallja…bemegyek hozzá, vele étkezem és ő énvelem. / Jel 3, 20 /.
Természetesen nem állítjuk, hogy az Evangélium kizárja a hozzánk történő meghívást, ám az fontos, hogy az adok-kapok kölcsönösségén alapuljon. A meghívást visszahívás követi. Ne feledjük, hogy az „hôte” kifejezés egyaránt jelenthet vendéget és vendéglátót.
Kérdés. Hogyan lehet erősíteni mind a gádzsóknál, mind a cigányoknál a kölcsönös elfogadást, az elfogadásra való alkalmasságban való hitet? Hogyan kerülhetjük el e téren az alá-fölérendeltségből adódó problémákat?
Az első három magatartási forma elemzésében az otthonról való kimozdulásról, a másik felé történő elindulásról szóltam. A következőkben, amint már említettem, a második fázisról lesz szó, a találkozásról és a másikkal folytatott párbeszédről.
TALÁLKOZNI, SZOLIDARITÁST VÁLLALNI, GONDOLATOKAT CSERÉLNI
3.4. Humanizálás, a testvériségre, mint önmagában álló célra való törekvés. A hit szerepe a testvériesség erősítése terén.
A másiknál történő befogadás kockázatát vállalva arra fogunk törekedni, hogy magunkat vele összekössük, hogy a humanizálás szellemében szolidáris kapcsolatot építsünk ki. „Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben.”(5) Az Evangéliumban minden a humanizálással kezdődik: megragadni az emberit, megszabadítani az erőszaktól és testvéri kapcsolatokra jutni. Minden pasztorális tevékenység ilyen tekintetben, az Evangélium nevében elsődleges feladatának kell tekintse a humanizálást és a testvéri kapcsolatok kialakítását az emberek között. Ez a humanizálás, ez a testvériességre való törekvés maga a cél. Ez nem az Evangélium hirdetésének pasztorális stratégiája, de az ebből származó többlet adja azt a komposztot, amely kedvező feltételeket teremt az Evangélium hirdetésére. Hangsúlyozom, a testvériesség légkörében és nem a másikon való uralkodás szellemében. És az Evangélium hirdetés maga is önmagában való célként értelmezhető, függetlenül a válaszul kapott reakciótól. Az Evangélium hirdetésének önmagában is van értelme. Először azért, mert a másiknak, mint az Evangélium általános érvényű üzenete címzettjének, a meghallgatásához joga van. Másfelől pedig a hirdetés önmagában is karitatív cselekedet, melyben önmagunkból a legjobbat ajánljuk fel a másiknak, tekintet nélkül arra, hogy elfogadja, vagy sem. Ha pedig a másik meghallgatja, az egy külön kegyelem, melyben beteljesül a kölcsönös öröm, mint János első levelében olvashatjuk.6 A humanizálás, az evangelizálás, az Evangélium szerinti megtérés, ez esetben egymásba illeszkedően jelennek meg, a „kegyelmek találkozásának logikája” szerint.
Kérdés. Milyen emberi okokra vezethető vissza a gádzsók és cigányok egymás iránti szolidáris elköteleződése? Hogyan lehet e szolidáris elköteleződés alapján a közös ügyből kiindulva, testvéries alapon hirdetni az Evangéliumot?
3.5. Tartsuk ébren a keresztény emlékezést, és használjuk fel érvelésünkben.
Azt mondtuk, hogy minden evangelizációs tevékenység kezdete, egy jobb emberség iránti
szolidáris elköteleződés. De a dolog nem áll meg itt. Szolidáris folyamatot, az evangélium hirdetését és a keresztény emlékezet ébren tartását is jelenti egyben. Ezen emlékezet karbantartása az adott társadalmi-gazdasági környezetben nem azt jelenti, hogy érintetlenül megőrizzük, hanem érvelünk mellette, vitatkozunk vele. Másokkal megosztjuk azért, hogy ismételten kifejezhessük és bizonyíthassuk újra és újra, hogy az életet hordozza, hogy jó és megtermékenyítő hatással van az életünkre. A vita tétje a hagyomány értékének felmutatása, nem megváltozhatatlan valamiként, hanem erőforrásként, mely itt van, mely „gondolkodásra késztet” és éltet. „Gondolkodásra késztetni”, szerencsésnek tűnik a kifejezés, mert egyszerre fejezi ki a hit könnyedségét, mely nem kötelez, és nem nyomaszt, de utal arra is, hogy komoly emberi értékekről van szó. Intelligens feladatról van szó. A pasztorációban intelligens teológiai érvekre van szükségünk, melyek egyszerűek, nem tudósok számára fenntartottak és felébresztik a hit utáni vágyódást.
Kérdés. Ilyen vonatkozásban, melyek azok a helyek, alkalmak, pillanatok, amikor gádzsók és cigányok találkozhatnak a keresztény emlékezet ébren tartása és megvitatása céljából? Ismerünk-e ilyen helyeket, alkalmakat, körülményeket, melyekben fölfedezhetjük egymásnak a hitet és élhetővé tesszük azt a mai világban?
3.6. A képek és Isten képek helye, szerepe munkálkodásunkban.
Munkánk során minden bizonnyal találkozunk majd ellenvéleményekkel, melyek bizonyos Isten képekből kiindulva a hit útjának blokkolásához, a hit elvetéséhez, vagy szolgai módon való követéséhez is elvezethetnek. Ezért, amennyire csak lehetséges, ügyeljünk a párbeszéd meglétére és az akadályok felszámolására – az önmagunkban meglévőket is beleértve – , melyek az embert megszabadító Isten kép útjában állnak.
Vannak Isten képek, melyek a hitet lehetetlenné, hihetetlenné, sőt elviselhetetlenné teszik. Más képzetek segítik a hitben való létet, de olykor szolgai, sőt elidegenítő módon. Megint mások ezzel szemben humanizálóak, megszabadító erővel bírnak. Látható tehát, hogy egész evangelizációs munkánknak sarkalatos pontja, milyen Isten képet közvetítünk.
E kérdés fontossága kapcsán emlékezzünk csak vissza az emberiség drámájára, mely a Teremtés könyvének tanítása szerint, a kígyó által sugallt hamis Isten képpel kezdődött. Ez a hang megváltoztatja az isteni tilalom értelmét, úgy állítja be, mint ami az emberi szabadságot akarja korlátozni, olyan féltékeny Istenről beszél, aki vetélytársa az embernek. A tilalom ezzel szemben éppen a helyesen értelmezett emberi szabadságra hívta fel a figyelmet, arra, hogy éppen a kapott élet védelme érdekében, nem szabad önkényesen cselekedni. Vannak olyan Isten képek, melyek a képet a velünk történő eseményekkel hozzák közvetlen összefüggésbe és ez által igazságtalan, lehetetlen színezetet kölcsönöznek neki. Vannak a hitnek olyan kifejeződései, melyek az egyénnek mintegy vallási alapon történő leigázását jelentik, ahelyett, hogy az ember szolgálatába állítanák azt. Ebben a küzdelemben Jézus maga is elkötelezetten nyilatkozik: a szombat van az emberért és nem az ember a szombatért. A megtermékenyítő erejű pasztoráció türelmes munkálkodást feltételez, melyben az Isteni és az emberi megbecsültsége azonos hangsúlyt kapnak. Mert ez a kettő együtt jár: hamis az az Isten, aki becsapja az embert. Az isteni igazság az emberi lény kiválóságán keresztül nyilvánul meg.
Kérdés. Milyen eltérő Isten képekkel találkozunk, attól függően, hogy cigány, vagy gádzsó környezetről beszélünk? E tekintetben úgy tűnik, hogy a cigány vallási hagyományok elsősorban egy védelmező rendszer és a nehézségekben való segítségnyújtás jelenlétét fejezik ki. Ezzel szemben a gádzsóknál inkább egy olyan spontán kritikát tapasztalunk, mely egy közvetlenül beavatkozó Istennel szemben fogalmazódik meg. Mi az, amit kölcsönösen átvehetnének egymástól, hitük növekedésének elősegítése céljából?
FELHATALMAZNI, CSELEKVŐ RÉSZESSÉ TENNI.
3.7. Az ellenvélemények lehetőséget jelentenek számunkra.
Az Evangélium hirdetésekor mindig találkozunk ellenkezéssel. Ettől el lehet keseredni, lehet mindezt sérelmezni és olykor még az ajtót betörni is kedvünk támadhat. De fel lehet fogni mindezt úgy is, mint a hit inkulturációjának esélyét. A történelem azt igazolja, hogy a sikeres inkulturációk a helyi népesség kereszténységgel szembeni ellenérzésének gyümölcseiként valósultak meg, valami új teremtődött ebben számukra, a hit eredeti kifejezési módjaira nyílt lehetőségük. Az ellenállás nem jelent szükségképpen elvetést, hanem a kereszténység olyan új megjelenési formáinak felfedezését, melyek az emberek méltányolható törekvéseihez alkalmazkodnak. A hit inkulturációja ebben a formájában egy folyamat, „melyben egy népesség befogadja az Evangéliumot. Vagyis miközben sajátjává teszi, ellenállást fejt ki vele szemben, újrateremti azt és történelmi-kulturális gyökereiből kiindulva értelmezi, ezáltal a kereszténységnek új arculatot és eredeti kifejeződési formát adva”(6) A hit sikeres inkulturációja a hit kifejeződésének és a hitről való gondolkodás új módozatainak, a hit megélésének és megünneplésének új megjelenési formáiban keresendő, s a gyökere mindig valamilyen ellenállás. A zairei rítusú mise például a helyi lakosságnak a klasszikus római liturgiával szembeni ellenállásából született.
Napjainkban többféle ellenérzés tapasztalható a keresztény hit öröklött formáival szemben: ilyenek pl. a szentgyónás gyakorlata, a papi hivatások, a házasságra való felkészítés különböző szakaszait illetően megfogalmazottak. Nem lehetne pozitív módon úgy felfogni ezeket az ellenérzéseket, hogy azok feldolgozása útján a gondolkodás, az átélés és ünneplés olyan eredeti formáihoz jussunk, melyek újból felébresztik a keresztény hit iránti vágyódást?
Kérdés. A cigányoknak kétségkívül vannak ellenvetéseik a gádzsók kereszténységével szemben. Konkrétan miben látjuk annak lehetőségét, hogy cigány környezetben a keresztény gondolkodás, a hit megélésének és ünneplésének eredeti formái jelentkezzenek?
3.8. A „közösségi hit” és az „egyéni hit” közötti különbségtétel
A keresztény hit új és eredeti formáinak megjelenése szükségessé teszi a fentiekben említett különbség tételt. Ma nem úgy hiszünk, mint a nagyszüleink és az unokáink sem úgy fognak hinni, mint mi. És mégis mindezen különbségek ellenére lehetséges a hitben való valódi kommúnió megélése. A „közösségi” és az „egyéni hit” kérdése nem más, mint az egység és különbözőség kihívásával történő szembesülés.
Lelkipásztorokként gyakran abba a hibába esünk, hogy azt szeretnénk, a másik hite „legyen hasonló a miénkhez”. A hit átadása tekintetében ez nem jelentene mást, mint reprodukcióját, utánzását annak a hitnek, amiben mi élünk. Az igazi veszélyt abban látom, hogy saját szűklátókörű viselkedésünkkel, melyben előírjuk az utat és a módot, megnehezítjük a hithez való eljutást. Már a kereszténységre eljutott zsidókat is megkísértette a gondolat, hogy a kereszténnyé lett pogányokat a saját hagyományaikra és szokásaikra szorítsák. „Ennél fogva úgy gondolom, hogy nem kell háborgatni azokat, akik a pogányok közül megtérnek Istenhez…” / Csel 15, 19 /. Jakab apostolnak a Jeruzsálemi Gyülekezetben elhangzott szavai arra hívják fel szüntelenül a figyelmünket, hogy a másikkal szemben mindig legyünk türelmesek, engedjük, hogy a maga módján jusson el a keresztény hitre sajátíthassa el a tanítást és így válhasson belőle Krisztus tanítványa.
Változóban lévő világunkban teret kell engednünk az Egyház „biodiverzitásának”, melyben helyet biztosítunk az egyéni törekvéseknek és ez által megkönnyítjük a kegyelem működését a kereszténnyé válásban. A hit átadása sohasem jelenthet klónozást, mindig magában hordoz bizonyos találékonyságot. Ebből adódik mind a különbözőség, mind az egység.
Hogy megérthessük ennek a különbözőségnek és egységnek a kapcsolatát, induljunk el az emberi arcból. Minden arcban megvannak a közös vonások, de az egyéni arc minden másiktól határozottan különbözik. Hasonlóan vagyunk a kereszténységgel is, vannak általános jellemzői / a keresztelés, a Hiszekegy, a Szentírás-olvasás, az Eucharisztia megosztása, az emberiességre való szüntelen törekvés /, ám a konkrét megjelenési formák már lehetnek különbözőek. Azt szeretném érzékeltetni, hogy mindezek által a kereszténység „felfedezésében” a kreativitásnak és a képzeletnek egyaránt helyet kell biztosítanunk. Az invenciózus befogadásra való képesség a hit átadásának egyik feltételét jelenti.
Kérdés. A cigány keresztények kétség kívül nem úgy hisznek, mint a gádzsók és fordítva. Milyen különbözőségek fedezhetők fel? A különbözőségek megléte mellett, hogyan válik mégis együttesen lehetővé a hit kifejezése és annak megünneplése? Mi az, amit e téren kölcsönösen adhatnak egymásnak? Jelesül, mit hozhat gádzsó szemszögből a cigányok „vándorló lelkülete”?
3.9. Segítséget kérni és elfogadni. Számítani olyan tényezőkre is, melyeket közvetlenül nem befolyásolhatunk.
Az evangelizációt gyakran saját erőinkre és képességeinkre alapozzuk. De miért kellene azt állítanunk, hogy az evangelizáció csak az erőseknek sikerül, a gyengéknek nem? Mi a teendő ebben a változó világban, ahol a változások nagy része rajtunk kívül álló erőket jelez és olykor erőink is hiányoznak? Ez volt a tanítványok kérdése is Jézushoz, miután elkészültek a „leltárral”: ”Mi ez, ennyi embernek?”
Az ilyen helyzetekben, napjainkban is az a lényeges, hogy azt a keveset, mellyel rendelkezünk, mások segítségével egészítsük ki, és ne szégyelljük kérni ezt a segítséget. Számítsunk azokra a tényezőkre is, melyeket nem áll módunkban közvetlenül befolyásolni.
Rendelkezésre bocsátani azt, amivel ténylegesen rendelkezünk és merni mások segítségét kérni. Aki senkitől semmit nem kér, aki tökéletesen elegendő önmagának, az nem él. Az Evangélium logikája szerint a kérés ajtót nyit a történéseknek és életet ad.(7) ”Kérjetek és megkapjátok!” „Zörgessetek és megnyittatik nektek!” A mi evangelizációs küldetésünkben is mernünk kell a másikhoz fordulni segítségért, tanácsért és nemcsak a keresztény közösségen belül, de azon kívül is. A segítség lehet anyagi, technikai, kulturális, művészeti. Ma is vannak emberek, egyesületek, közösségek, melyek, noha nem tartoznak a keresztény közösséghez, hajlandók a keresztény hagyományok ápolásának elősegítésére, a társadalmunkat összetartó jóakarat szellemében, a szolidáris támogatás szellemében.
Ugyanígy, anélkül, hogy kérnünk kellene, számítanunk kell a munkánkban azokra a tényezőkre, melyek tőlünk függetlennek, ezek váratlan szövetségeseinkké válhatnak. Ezek lehetnek személyek, események, teóriák, új kulturális törekvések: egy adott helyzetben, anélkül, hogy tudnánk róluk, megjelennek és jelenlétükkel különös hangsúlyt adnak az evangéliumi üzenetnek. Az evangelizáció ebben az értelemben nemcsak saját erőinktől függ, hanem előre láthatatlan tényezőknek is függvénye, mint láthattuk Cyrus perzsa király, az idegen esetében is, akit az Úr minden várakozás ellenére felkért arra, hogy építse újjá Jeruzsálemet és állítsa vissza a nép szabadságát. „Azt mondom Círusznak: Pásztorom, aki minden kívánságomat teljesíti… újra fölépíti Jeruzsálemet és helyreállítja a Templomot:” (Iz. 44, 28)
Ebben a feltétlen bizalomra utaló szellemben kell meghallanunk Gamalielnek a Szanhedrinhez intézett szavait, melyek Jézus tanítványainak küldetésére vonatkoztak: „…ha ez a terv, vagy mű emberektől van, elenyészik. Ha azonban Istentől van, nem ronthatják le.” (Csel. 5, 38-38).
Kérdés. Milyen segítséget kérhetnek a gádzsók a cigányoktól saját evangelizációjuk érdekében? Megfordítva, milyen segítséget várhatnak a cigányok a gádzsóktól a saját evangelizációjukhoz? Hogyan vehetjük rá a két felet arra, hogy kölcsönösen kérjék egymás segítségét?
A kilenc általam említett attitűd, melyek áldásos közreműködése révén e változásokkal terhelt történelmi korban megvalósulhat a hit átadása, mind gádzsó, mind cigány környezetben érvényesnek tűnik. Egyedül, vagy mások segítségével, mindannyian felfedezhetjük magunkban az „isteni szikrát”. A jövő nem tisztán az erőfeszítéseink, hanem az emberi szabadság és a Lélek világban való munkálkodásának új, váratlan és meglepő gyümölcse lesz, mind a gádzsók, mind a cigányság tekintetében.
(1) A vallás a demokráciában, Gallimard, Paris, 1998.
(2) Danièle HERVIEU-LEGER, Katolicizmus, egy világ vége, Bayard, Paris, 2003, 288.old.
(3) Jean-Hugues BARTET, állandó diakónus, agrárfőmérnök (a lotaringiai köztulajdonú erdők felelőse az 1999-es viharok idején, a Nemzeti Erdők Hivatalának krízis szakértője)
(4) Mgr. Billé, megnyitó előadása az Új idők Evangéliuma címmel rendezett konferencián. Plenáris ülés, Lourdes. 2000 Paris Bayard-Centurion, Cerf, Fleurus-Mame, 2001, 21.old.
(5) II. Vatikáni Zsinat,Gaudium et spes § 1.
(6) 7Olivier Servais, „Inkulturáció és altermondializmus. Történelmi különbségek és logikai közelítések az ellenállás két felfogása tekintetében”. Lumen vitae, 2005.március.
(7) 1 Jn. 1,4.