A Pest-szentimrei hittanosok nyári táboruk egyik napját Lak Gábor plébános atya vezetésével Szátokon, a Ceferino Ház „Csapatával” együtt töltötték. Miközben vidám játékkal töltötte a társaság a napot, elválasztó falak omlottak le a szívek között. Otthon így számoltak be az eseményről:
Idei hittantáborunkban, a 2 napos portya második napján Szátokra látogattunk el a felsős gyerekekkel, hogy egy kis bepillantást nyerjünk az ott működő cigánymisszió tevékenységébe. Mikor kiderült, hogy Érsekvadkerten fogunk táborozni, Boda Gabi fejéből kipattant, hogy ha már úgyis arra járunk, nem akarunk-e oda is elmenni, hiszen Czinege Kati amúgy is ott dolgozik, biztos tudna nekünk segíteni benne. Nosza, fel is hívtam Katit, aki nagy örömmel mondta, hogy szívesen látnak minket.
Sok előítélettel indultunk el. Vezetők is mindnyájan, és úgy hiszem a gyerekek is, hiszen itthon kapunk egyfajta képet a cigányságról, és mivel nincs mi ellen pontozza, ezért hajlamosak vagyunk eszerint ítélni. Kis félsz is volt bennem, hogy biztos jól fog-e ez az egész elsülni, hogy fognak a srácaink-lányaink viselkedni, mennyire lesz feszélyezett az ottlét stb., de azt hiszem ennél jobban nem is sikerülhetett volna.
Megérkezésünkkor Kati fogadott minket, lepakolhattuk a cuccainkat, aztán átvonultunk a falu közösségi házába, ahol már vártak ránk az ottani gyerekek. Elkezdtünk ismerkedős játékokat játszani, és talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy a kezdeti feszültség percek alatt semmivé lett, és az első játék után a következőben már nagyon lelkesen vett részt mindenki. Eközben a többiek elkészíttették a szendvicseket, így mire a játékokból elegünk lett, közösen meg is ebédelhettünk. Öröm volt látni, hogy ekkorra már teljesen könnyedén beszélgettek egymással a gyerekek.
Az ebéd végeztével Bari Józsi, az itteni misszió vezetője, és minden gyermek második édesapja, tartott nekünk egy kis előadást az itt folyó munkáról, a cigánymisszió történetéről, és egy kicsit mesélt a kultúrájukról is, a történelmükről, az ételeikről, szokásaikról, és a helyzetükről a társadalomban. Nekem talán ez volt az egyik olyan mozzanat, ami elég gyökeresen megváltoztatta az eddig kialakult képemet a cigányságról, és megtanított rá, hogy ne egy kis szeletből akarjak megítélni egy egész népet.
Ez után következett a nap fénypontja, amikor Józsi és a gyerekek tanítottak nekünk egy-két lépést a táncukból. Mondanom sem kell, hogy össze-vissza bénáztunk, és alig tudtuk megcsinálni a mozdulatokat, pedig, mikor ők táncolták, olyan könnyűek tűntek. De majd belejövünk egyszer mi is.
A tánc után még kimentünk az udvarra egy nagy közös játékra, majd, miután mindenki kimelegedett, visszamentünk egy kicsit nasizni, felfrissülni, és még egy kicsit beszélgeti velük, majd mindezek után elköszöntünk tőlük. Végezetül még leültünk Katival egy kicsit beszélgetni az ittlétünkről.
Azt hittem, hogy ezzel le is zártunk a programot, de nagyobbat nem is tévedhettem volna. Az úton ilyen, és ehhez hasonló mondatok ütötték meg a fülemet: „Mikor jövünk legközelebb? Holnap jöjjünk vissza! Hozzuk a többieket is! Mennyire jófejek voltak ezek a srácok! Nem gondoltam volna, hogy így megváltozik a véleményem, hiszen olyanok, mint mi!” Ekkor úgy döntöttünk, hogy este még egy kicsit visszatérünk rá. Így aztán a nap végén összegyűltünk, és elkezdtünk ötleteket gyűjteni, hogy esetleg hogyan lehetne ezt tovább vinni. A közös ötletelésből Gábor atya egy óriási listát írt, reméljük, hogy sokat meg is fogunk tudni valósítani közülük.
