Jézus keresztútja egy nagy találkozó hely volt. A keresztúton azok is találkoznak, akik másutt tán soha. Sehol másutt nem lettek volna együtt a siránkozó asszonyok, a kivégzést vezető római századossal vagy a Jézustól vonakodó, a munkából hazafelé tartó, kereszthordozásra kényszerített Cirenei Simon, az ellenséges, de később az Isten Fiát mégis fölismerő Római századossal.
Nagypénteken, Szátokon mi is valami ilyen találkozást éltünk át. A tizennégy állomást a most kocsmából újjáépülő Ceferino Ház és a templom között tizennégy kereszt jelezte. A Ceferinó közösség tagjai vállalták a keresztút egy-egy állomását, hogy elmélkedésükkel vezessék gondolatainkat a nagypénteki események között. Bada Márta keresztútjának képeit kézben vittük magunkkal és az elmélkedés idejére nekitámasztottuk a keresztnek. Találkoztak ezen a keresztúton a Szátoki templomi közösség tagjai, de ott voltak a Ceferino Ház „holdudvarából” hozzánk tartózó emberek, akik szeretik Jézust, de nem tartják rendeszesen a kapcsolatot az egyházközséggel, sőt olyanok is ott ragadtak, akik saját bevallásuk szerint, az úttest másik oldalán maradtak, mert nem készültek rá, nem voltak „úgy öltözve” és egy kis ital miatt is alkalmatlannak érezték magukat. Sokszínű keresztutunkon olyan embereket hozott össze Jézus szenvedésének útján, akik sehol másutt nem találhatók együtt.
Az éneket ifiseink vezették:
„Keresztúton követünk,
Jézus, Téged szeretünk!
Szenvedésed égi jel.
Így jutunk a mennybe fel.”
Hangzott a szomorkás ívű dallam. A járókelők megálltak, a házak ki-ki jöttek az emberek, egyesek az udvarokból bele-bele kapcsolódtak az énekbe. Jézus keresztútja a templomnál, a törött karú keresztnél fejeződött be.
