B. PASZTORÁLIS KÖRNYEZET

Szerző: Don Agostino Rota Martir

Nem könnyű felvázolni az Egyház szintók és romák iránti pasztorális gondoskodásának történetét.  Összetett, hosszú, és rögös útról van szó, mely nem volt mentes az elhajlásoktól, megrázkódtatásoktól sem.

Mindazonáltal egy intuíciókban, és bátor, prófétai választásokban gazdag út, melyet főként azoknak köszönhetünk, akik képesek voltak érzékelni a Lélek cselekedeteit, melyek nemcsak az Egyházban, de a romák, szintók életében is jelen voltak.

Meg kell emlékeznünk arról, hogy az 1930-as évek végén Don Dino Torregiani, néhány asszony közreműködésével, ezeknek az embereknek lelki gondozására szentelte energiáit. Ebből a gondoskodásból születnek az olasz Egyház kebelén belül „az egyházi segítségnyújtás a mutatványos és lovas cirkuszok utazóinak”, majd később „a katolikus misszió a cigányokért”. 1963-ban egy másik atya, Don Bruno Nicolini, megalapítja az Opera Nomadi-t, melynek célja a szociális segítségnyújtás és az O.A.S.N.I.-t (Lelki Segítségnyújtás az Olaszországi Nomádok Részére).

Mások is bekapcsolódtak ebbe a folyamatba – sokan közülük ismeretlenek maradtak – saját energiájukkal, intuícióikkal, karizmájukkal gazdagítva azt. Így Don Mario Riboldi, milanói atya is, aki kevéssel a II. Vatikáni Zsinat előtt kapott megbízást Montini Kardinálistól, az akkori milánói érsektől, az érsekség területén nomád életmódot folytató csoportok körében végzendő evangelizációs misszióra.

Körülbelül ezekben az időkben történt, hogy a Jézus Kisnővéreihez tartozók egy testvérisége lakókocsival telepedett le a cigányok körében, hogy életüket megosszák velük.

Ezekből a tapasztalatokból indultak ki azok a kezdeményezések, melyekben papok, szerzetesek, laikusok vállalták a romákkal, szintókkal való együttlétet Olaszország különböző városaiban. A romák és szintók telepein való jelenlétet a helyi Egyházak vagy szerzetesrendek kezdeményezték, de fontos megemlítenünk, hogy a romákkal való közelség és barátság révén sok laikus és család is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy 1987-ben létrejöjjön az U.N. P. R.eS. (Romák és Szintók Pasztorációjának Nemzeti Hivatala) a Migrantes egy szektora, mely valójában az O.A.S.N.I.-t váltotta fel. Azok, akiknek valamilyen szinten közük volt a „lakókocsik között élő Egyházhoz”, több évtizeden keresztül különböző helyszíneken jönnek majd össze abból a célból, hogy megerősítsék önmaguk Evangéliumhoz való hűségét, hogy jobban megismerjék és elmélyítsék a romanesz kultúrában való ismereteiket, hogy átgondolják jelenlétük és a romákkal, szintókkal való barátságuk valódi értelmét, s hogy felismerjék és megragadják a társadalmi mozgásokat.

Kétévente egy Nemzeti Kongresszus szerveződik, melynek célja a biblikus, antropológiai és társadalmi természetű gondolkodás fejlesztése és elmélyítése. Ez a kezdeményezés igen fontos volt, mert nemcsak a barátságok és ismeretek megerősítését, hanem az Egyházhoz való tartozás érzését is szolgálta.

Az U.N.P.R.eS. egyik jellemző vonása lesz, a roma-szintó kultúra iránti figyelem és tisztelet, és az igyekezet, mellyel arra törekszik, hogy valóságosan és belülről élje meg „a megtestesülés lelkiségét”

(s nem távolságot tartva!), hogy előmozdítsa a helyi Egyházaknak a romákkal kapcsolatos gondoskodását. A romák és szintók, nem azokhoz tartozók, akik „foglakoznak” velük (egyesületek, személyek), hanem részét képezik a helyi Egyházaknak: „Az Egyház szívében vagytok”, mondja majd VI. Pál pápa a romáknak.

Vajon sikeresnek mondhatjuk-e magunkat? Nehéz lenne ezt állítanunk, mert a problémák még jelen vannak, a nézetek különbözők, s vannak még nyitott sebek …

Az olasz Egyház és a romák, szintók közötti kapcsolat jelenlegi helyzetének összegzéséhez három alapvető opciót ajánlok, melyek szerintem jellemzőek lehetnek, melyek egymásba fonódnak, párbeszédben állnak és olykor összetűzésbe is kerülnek egymással. A maga módján, a saját érzékenysége szerint, kétségkívül mindegyik az Egyház szintók és romák iránti pasztorális gondoskodását jeleníti meg.

1. Az integrációt szolgáló „projektek” Egyháza,

2. Az evangelizáló Egyház

3. A „bárányillatú” Egyház

  1. Az integrációt szolgáló „projektek” Egyháza

Az olasz társadalom általában problémaként tekint a romákra. Számos katolikus és vallási egyesület, a karitászok, az önkéntesek világa, a szociális szövetkezetek, a Szent Egidio közösség és más kevésbé ismert szervezetek kapcsolódnak be a „roma probléma megoldásának” keresésébe. Egyébként e nehéz probléma tekintetében a társadalom is számít az Egyház közreműködésére.

Egyházi részről ez egy igen sokoldalú elköteleződés, még akkor is, ha néha szabályozatlan formában és nem folyamatosan van jelen. Célja a romák emberi, társadalmi haladása és integrációjuk közvetlen elősegítése. Ennek eszközei a segítségnyújtás, az iskoláztatás és a helyi adminisztráció beilleszkedést szolgáló programjaiban való együttműködés…Ezek a civil társadalommal való együttműködést vállaló elköteleződések részben dicséretesek, másrészről azonban ezek a kezdeményezések nem mindig az érdekeltek részvételével és véleményük meghallgatásával kerülnek kialakításra, s így megmarad egy romákkal és szintókkal szembeni „távolságtartás”.

2. Az evangelizáló Egyház

Itt is változatos a kép, tanúságtételekben és ösztönzőkben gazdag. A kezdeményezések nem hiányoznak, ezek gazdag tapasztalatokról, és jelentős közeledésekről beszélnek. Noha számos egyházmegye munkatársa és hitoktatója elkötelezett hirdetője az Evangéliumnak a romák és szintók körében, főként a szentségek vétele vagy temetések témakörében, mégis néhány helyi egyháznál gyakran tapasztalható egy alapvetően bizalmatlan légkör, egyfajta képtelenség a cigány családokkal való normális kapcsolat kialakítására. A kérdés nem más, mint az, hogy lehetséges-e a cigányok világának evangelizációja, valódi emberbaráti kapcsolat nélkül, a világukról való ismeretek minimuma hiányában?

E tekintetben Don Mario Riboldi atya több évtizedes tapasztalata igen jelentős. Neki sikerült összehangolnia a bibliai szövegek több romanesz nyelvjárásra való türelmes és termékeny fordítási munkáját és az imádságra, hitoktatásra fordított időt.

Az Evangélium hirdetése a romák és szintók telepein találkozók, kapcsolatok, alkalmi programok révén, „harangzúgás nélkül” történik, az Evangélium és a Lélek vonzerejének bősége által, mely csodálatosan és csendben fejti ki működését, a romák számára gyakran szinte észrevétlenül.

Való igaz, hogy egy ideje a Migrantes szorgalmazza az egyházmegyéknél a migránsok pasztorációjára való odafigyelést, ám ez az igyekezet majdnem mindig karitatív vagy szociális tervekbe torkollik: „Mondjátok meg nekünk, mit csináljunk, hogy megoldhassuk a romák problémáját”.

3. Egy „bárányillatú” Egyház

Az Egyház egy kis része „eltökélten” hiszi, hogy „a lábakkal történő evangelizálás” megélhető a azokon a perifériákon, melyek a romák és szintók telepeit jelentik. Nem távolságot tartva, hanem belülről: az élet megosztásával, útjukon mellettük állva, megtartva a velük való barátságot életük nehéz szakaszaiban, azokat velük együtt megélve. A „küldetés” nem annyira a projektek szervezéséről szól, s arról sem, hogy saját sémáinkat kívánnánk rájuk tukmálni, sőt arról sem, hogy nagyképűen a „roma probléma” megoldására törekednénk. Teljes egyszerűséggel csak „jelenlévő híd” szeretnénk lenni, mely képes elfogadni és megérteni az eltérő nézeteket.

Egy roma-szintó telep mindig gyanúsnak tartott valami, és bizalmatlanságot ébreszt: az a tény, hogy nővérek közösségei, papok élnek közöttük, vagy hogy gádzsó barátaik látogatják a telepet, nem változtatja ezt a megítélést, sőt mindazon személyekre vonatkozóan – a „bárányillattal együtt” – érvényesnek tartják, akik önzetlenül a romák és szintók oldalán állnak! Vajon lehet-e hiteles személy az, aki megelégszik annyival, hogy köztük él, s nem vállal velük „semmiféle közösséget”? Nos éppen ez az „illat” teszi lehetővé az Evangélium leheletének felismerését sok másik közül, valamint azt, hogy hálával tartozunk Istennek, ak