A cigányok, mint a gádzsók mulattatói
Amennyire csak visszatekinthetünk történelmükbe, az ünnep mindig szorosan kapcsolódott a róluk kialakított képhez. Az egyik feltevés, – mely szerint a 900-as években vándoroltak volna el Indiából – , már utal a muzsika, a tánc és az ünneplés iránti velük született érzékükre. A perzsa költő, Firdauszi által leírt legenda szerint, Bahrám Gór perzsa király „ tízezer Lurit hívott meg magához, akik a lant művészei voltak…a király mindannyiuknak adott búzát, egy marhát és egy szamarat, mert szántó-vetővé kívánta tenni őket…művelniük kellett tehát a földet, betakarítaniuk a termést és ingyenesen zenélniük a szegényeknek. A lurik elmentek, megették a marhákat és a gabonát, majd egy év múlva gondterhelt arccal jelentkeztek. A király azt mondta nekik: ”Nem kellett volna eltékozolnotok a marhákat, a gabonát és a termést. A szamaraitok még megvannak. Tegyétek föl rájuk a csomagjaitokat, készítsétek elő a zeneszerszámaitokat, tegyétek rájuk a selyem húrokat.” A király jogos intelmeit megfogadva vándorolnak a lurik a mai napig a világban, keresve megélhetésüket, kutyákkal és farkasokkal megosztva tanyájukat.”.
A róluk kialakított kép a zenéről, táncról és énekről mesél és nem a mezőgazdasági munkáról. Szerencséjükre, ennek főként jótékony következményei kísérik majd őket végig vándorútjukon.
Európába való megérkezésük a XV. sz.-ban, leginkább rokonszenvet ébresztett. Eredetük titokzatos homálya, különös szokásaik növelték megbecsülésüket; lényükből egzotikum sugárzott, mely szabad utat engedett az álmoknak, az elvágyódásnak. Az ünnep kifejező erejével hódítottak, mivelhogy a zene és a tánc nyelvén fejezték ki mindazt, amit nem tudtak szóban elmondani, (hiszen még nem beszélték az ország nyelvét). Az urak is hozzájuk fordultak, ha ünnepeik élénkítésére volt szükségük. Miután megszerezték ebbeli hírnevüket, mindenfelé hívták őket, hogy zeneszerszámaikkal, énekükkel, táncukkal fűszerezzék a nagyok életének boldog eseményeit.
Henriette Asséo történész ezt egy XIX.szd.-i olasz tanúsága szerint így idézi:” Nincs olyan falusi ünnep, melyre nem jönnének, akár hívják őket, akár nem; mint ahogy nincs fogadó, vagy kabaré sem, ahol maguktól ne szerepelnének. A nagyobb lakomákon, családi bálokon, melyek születésnapokon, menyegzőkön esnek, szintén ott találjuk őket…Kedvenc hangszerük a hegedű, melynek vonójával ügyesen bánnak, hallás után, saját stílusukban mindent el tudnak játszani; dallam teremtő képességükről is megbizonyosodhattam. Sosem hallottam még hegedűn ilyen eleganciával játszani…Sűrűn fordulnak elő a vásárokon, piacokon is bevonva közönségüket egy cigány énekkel kísért táncra ,meghívva őket egy italra az uralkodó tiszteletére és egy kis pénznek a tálcájukon való elhelyezésére, már amint ez a bámészkodók dolga mindenütt és mindenhol”( Caronni in Dacia, 1812).
Napjainkban is találni még cigányzenés vendéglőket. Az előző században, a szovjet forradalom és egy orosz emigráns hullám érkezése után terjedtek el Párizsban az orosz kabarék, melyek zenekarai cigány zenészekből verbuválódtak. Spanyolországban még mindig nagyra becsülik a flamenco-t. „A cigány fiesta” is sokakat vonz, a cigány hangulatú énekek, táncok elkötelezett hívei közül; Franciaországban, Grasse-ban a ”Cigány éjszakák”-nak van hatalmas sikere; de telt házakat eredményez az „1000 cigány hegedű” is.
A mindig sok cigány résztvevőt is vonzó ünnepekből egész szakmákélnek meg: falusi ünnepek (ahol többnyire cirkuszokkal, vagy kismesterségekkel vannak jelen, horgászat, kacsázás, mintegy ellentéteként a gádzsók nagy látványosságainak). Vagy itt van például, a kis Romanès cirkusz: egy Bouglione házasodott össze a román cigánylánnyal, Déliával, itt nincs műsorközlő ( Monsieur Loyal), van viszont családias hangulat, mindig zenével. Azután a filmek, igaz, hogy némelyike kiábrándító, ahogyan bemutatja a cigányokat. Mások, amelyek a valóságot jobban ragadják meg, jó szívvel ajánlhatók; az ünnep mindegyikben tetten érhető: például Kusturica a ”Fekete macska-fehér macská”-ban (nálunk Macskajaj címmel mutatták be) egy esküvőt történetét dolgozza fel; az ünnep felszabadultan, minden visszafogottság nélkül zajlik le, nagyon szép! Vagy például Tony Gatlif filmje, melynek rendezője cigány: a „Latcho Drom” vándorlásuk egész történetét dolgozza fel, kizárólag zenében és táncban elbeszélve.
A zene és az ünnep viszonya tragikusra, sőt abszurdra is fordulhat. A csúcsot Auschwitz-ban érte el: a sok cigány áldozat kivégzésének is színhelyéül szolgáló koncentrációs tábor bejáratánál a nácik egy cigányzenekart helyeztek el, melynek a foglyok érkezésekor játszania kellett. Még most is mutatják ennek táblával megjelölt helyét, ezzel a felirattal: ”Itt játszott egy cigányzenekar, hogy örömmel és békességben fogadja az érkezőket”…
A cigányok maguknak ünnepelnek
Feltehetjük a kérdést, vajon a cigányok csak arra hivatottak-e, hogy a gádzsók ünnepeit fűszerezzék? Az ünneplés vajon csak mesterség-e számára? Nem ünnepel-e a maga örömére is családja körében?
Miért?
Úgy hiszem, ha a cigány tud másoknak ünnepet szerezni, ez azért van, mert ő maga szereti az ünnepet.Egészen testére szabott az ünneplés, mert ezen keresztül tud álmodni, elmenekülni, megfeledkezni életkörülményeiről, ennek révén tud találkozni másokkal. Az ünneplés segít álmodni és elfeledtetni mindazt, ami körülvesz bennünket. Eltakarja a rideg valóságot, melyben élünk.
Emlékszem, 1962-ben még megvolt a kartonból és bádogból épült bódéváros Toulon-ban. Egy ottani spanyol cigány vett egy színes televíziót. Mihelyt a készüléket kicsomagolták, mindenki nála volt. A bádogok és barakkok elfelejtődtek, már csak a színes televíziót látták.
Valójában, a cigány nem ismeri a magányt, egyedül nem tud élni, kétségbeesik, szerencsétlenné válik. A cigány egyedül elveszett ember. Alapvető vágya a „valakivel való együttlét”: házi tűzhelyénél, családjában, népével és másokkal. Minden lehetőséget kihasznál arra, hogy másokkal együtt lehessen. Nem individuális, hanem társas lény. Kell, hogy beszéljen, még ha közben a televíziót nézi is…
Mikor, milyen alkalmakkor, milyen okkal?
Elmenekülni, másokkal találkozni, minden ok arra, hogy ünnepeljen. Egy családtag érkezik? Minden tevékenységgel leállnak, hogy teljes egészében átadhassák magukat a találkozás örömének és ez az öröm teljesen természetesen az ünnepben fejeződik ki. Utána kellene nézni valami innivalónak; elvisznek magukkal a bárba, mert a karaván, ahol az asszonyok az ételt készítik túl szűkös… Utána eszünk, iszunk, jól érezzük magunkat és maradunk. Mások is jönnek megnézni, mi történt és ők is maradnak. Előkerülnek a gitárok és hegedűk, mind részt vesznek az együttlét örömében… és ez sokáig tarthat!
Néha elég egy semmiség, egy találkozás a tűz körül, hogy az öröm énekekben, táncban, zenében törjön ki. És az ünneplés intenzitásán keresztül, könnyű rájönni, mennyire szorosan tartozik hozzá mindaz, ami történt, mennyire érinti őt mindaz, ami a családjában történik.
A családi élet minden boldog pillanata alkalom tehát az ünneplésre. A születéssel kezdődik, főként, ha fiú születik – elnézést Hölgyeim! – a férj meghívja a rokonait, az egész családját, sőt az idegeneket is, hogy osztozzanak örömében. A keresztelőn ugyanez történik.
Yoshka meséli el a könyvében „Cigányország útjain”: A legszebb ünnep talán egy fiúgyermek keresztelője…” mert a születéssel nemcsak a gyermeket, hanem a jövőt is ünneplik.
Az esküvőkön is nagyjából ez történik. A romáknál és az andalúziaiaknál már a leánykéréskor összejönnek „leülnek az asztalhoz” vagy „megterítik az asztalt”. Örülnek a két család egyesülésének, ami nemcsak a fiatalok egyesülését jelenti számukra. Ezután következik az esküvő: újból leülnek, de ezúttal kicsit jobban (a romáknál az ünnepségek akár három napig is eltarthatnak).az andalúziai cigányoknál, a menyasszonyt szinte ellepi a drazsé eső! Az öltözékek ünnepélyesek, a menyasszonynak fehér ruha jár, amelyet maga után húz a kavicsokon, a sárban: ez nagyon szép! Minden első osztályú! Mindenkinek boldognak kell lennie az eseményen. Isznak, esznek… italból több liter van, süteményből pedig hegyek… zene és ének szól, mindenki táncol…
A gádzsók szemében ez kissé meglepő: de a börtönből való szabadulás szintén alkalom az ünneplésre, mert a család újból egyesül. Már sokat költöttek az ügyvédre, de mindeddig hiányzott valaki. Nem számít, hogy mit tett, csak azt nézik, hogy újból itt van, az övéi között, az övéivel. Nem eszi többé a gádzsók ételét.
A zarándoklatok hasonlóképpen az egymásra találás helyszínei. Boldogok, hogy találkoznak, ezt meg kell ünnepelni. Ez az, amit a gádzsók, a rasajok, a hitoktatók nem képesek megérteni. Azt mondják: „Nem jönnek a templomba…”, de ők már látták Sara-t Saintes Maries-ban, megérintették a Lourdes-i sziklát, meggyújtották a gyertyákat….így hát örülhetnek már az együttlétnek.
Minden alkalmat jelent az ünneplésre, nemcsak a rögzített időpontok, mint a születésnap, Karácsony, vagy Húsvét…melyek minden évben visszatérnek. Minden nap jó, hétköznapok ugyanúgy, mint a vasárnapok. Nincs ünnepi kalendárium. Bármely nap alkalmas, mert az ünnep valamely rendkívüli dolog, nem jelent törést: az élet természetes folyamatában van a helye.
A gádzsók, ha ünnepelni akarnak, mindennel leállnak. Megvárják a vasárnapot, vagy a vakációt. A cigányoknál, az ünnep az élet normális folyamatának része: ”az ünnep nem szünet”. Az utazásban is az ünneplés alkalma a lényeges és fontos, hogy nagy legyen. Természetesen szórni fogják a pénzt, de ez sem fontos, még akkor sem, ha a gádzsóknak ez nem tetszik. Ellentétben velük, a cigányok napról-napra élnek: holnap, az egy másik nap. A jelen pillanatnak kell élni, holnap, majd meglátjuk…
Hogyan?
Ünnepeiken nincs meghívó kártya, így nincsenek kiközösítettek sem. „Mondták”, tehát ott leszünk. Senki sem létszámfölötti. Soha nem is lesz az. A költekezésnek nincs határa. Ráadásul, mivel az együttélés és vendégbarátság szabályai úgy szólnak, hogy minden arra járó meghívott, az előkészületeket meg is tetézik: az asztalok roskadoznak az ételektől, a poharak túlcsordulnak. Azután minden maradékot kidobnak. A gádzsók által emlegetett pénzszórás itt mellékes.
A keresztség témájában Yoshka így folytatja: „ A keresztség szertartása után az asztalhoz ültünk, amelyen hatalmas darabokban sertés sültek, főtt szárnyasok, igencsak fűszeres töltött paprikák, nehéz tészták és mindezeken túl hadrendbe állított butéliák sorakoztak hatásosan”.
A legnagyobb szégyen lenne, ha előfordulna, hogy az élelem, vagy az ital elfogy. Ez sértés lenne azzal szemben, akinek tiszteletére folyik az ünnepség, a szervező számára pedig ez becsületbeli kérdés.
Itt egy paradoxont fedezhetünk fel: a gádzsók megkeresik a cigányokat, hogy emeljék az ünnepeik fényét, de nem becsülik azt, ahogyan ők maguk ünnepelnek, magukért, maguk között. Ítéletük kritikussá, moralizálóvá válik: „Nem dolgoznak, táncolnak, isznak…Szórják a pénzt, mire való mindez…mégiscsak kellene valahogy gondolniuk a holnapra!…Ez túl sok, meg fog maradni és ez a rengeteg ital!….Berúgnak majd, valószínűen verekedés is lesz…”.
Ez így igaz, néha verekedésre is sor kerül. Az ütések gyorsabbak, mint a mögöttük lévő megfontolás. Ez az, amit úgy hívnak „forró vér”. Az italból merített bátorság, úgy tűnik, feleleveníti a régebbi vitákat és megtörténik a számlák kiegyenlítése. Vannak, akik sokat beszélnek, ha ittak és vannak, akik ilyenkor kimondják az igazságot. A gádzsók, a veszekedést hallva, olykor eltávoznak … Valójában a dolog másnapra elfelejtődik. Ezt nehezen értik meg a gádzsók. Noha vonzzák őket a cigány ünnepek, szeretik zenéjüket, életmódjukat nem tudják elviselni, kétségkívül azért, mert nem tudják megérteni.
Saintes Maries de la Mer-ben a turisták nagy tömege hallgatja a cigányok muzsikáját, nézi, hogyan imádkoznak, ám hazatérve, már nem tudnak belenyugodni abba, hogy a házuk mellett táborozzanak. Hermil atya mondogatta gyakran Saintes Maries-ban: „Magatokkal viszitek kis dobozkáitokban a cigányokat, előhívatjátok a fotókat, a képeket elhelyezitek majd a szalonban, de vajon beengednétek-e őket is oda? Nem gondoljátok, hogy mielőtt a képeket beviszitek, a személyeket kellene oda beengednetek!” Úgy tűnik, a gádzsók megállnak a formánál és nem néznek a dolgok mélyére.
Ahhoz, hogy megértsük, mi az ünnep a cigányoknál, meg kellene néznünk azt is, mi van a díszlet mögött, tenni náluk egy „nem-ünnepi” kirándulást is. Talán meglepő, de itt szintén felfedezhetjük a túlzott költekezést:
- a család egy tagja börtönben van, sok pénzt költenek arra, hogy jól érezze magát, legyen televíziója (nem beszélve az ügyvédről, óvadékról …)
- a kórházban lévő betegnek kedvenc ételeit viszik, fizetnek az ápolóknak, kilométereket utaznak, hogy meglátogathassák, felkeresik a védőszentet, vagy éppen Lourdes-ba utaznak, ha úgy érzik, hogy ezt most kell megtenniük és nem megvárni a zarándoklat idejét, hatalmas gyertyákat égetnek (ezek súlya néha megegyezik a beteg súlyával).
- A halottnak a legdrágább koporsót választják, hatalmas összeget költenek virágra, a legszebb kriptát építik, elégetik a karavánt, a személyes holmijait… Ez talán nem pénzszórás?
Mégis, ez valóban fordított ünnep: ilyen körülmények között például a zenét csend váltja fel. Ha a házuk tája nagyon nyugodt, ez azt jelenti, valami rendkívüli történt: az üresség, a csend nyugtalanító. „Mi történik itt?”, ami burkoltan annyit jelent: „Mi baj történt?” Ha nincs élénkség, ez azt jelenti, baj történt. Ha halott van a háznál, a máskor olyan szívesen viselt színek és ékszerek helyett feketébe öltöznek a rokonok. Ez valóban az ünnep visszája.
Láthatjuk tehát, hogy az ünnep nem egyszerűen csak túlzott költekezés, a túlzott költekezés pedig nemcsak a nemtörődömség megnyilvánulása. Másképp kell ezt értelmezni. Nos, mi az „igazi értelme”, az igazi szerepe az ünnepnek a cigányoknál?
Az ünnep a közösség, az „együttlét” ideje. Eltörli a határokat. Nem tesz különbséget a személyek között: mindannyiuké az együttlét öröme, olyanoké, akiknek az életéből az ünnep kitörölhetetlen. Az ünnep a magától értetődő barátság, és a bőség. Soha nem nézik a kiadásokat, mivel azok mindnyájuk örömét és boldogságát szolgálják. A pénznél fontosabb az ember. A meghívásért cserébe nem várnak visszahívást. Úgy tartják, hogy az ünneplés valamilyen alapvető dolog az ember életében, mindenki életében, nemcsak a cigányokéban.
Egy latin-amerikai pap ezt írja könyvében a népéről, „Amit saját szememmel láttam” (Cefal, Ouvrières kiadó): „Mindig készek az ünneplésre… A ritmus a vérükben van. Minden az ünnepléssel kezdődik és végződik. Minden okot ad az ünneplésre, még a politikai rendezvények is! Egy közös álomnak a jelenbe való kivetítéseként értelmezhető az ünnepük. Ezen álom szerint egyszer minden megkülönböztetés megszűnik majd: a bőrszínből, a nemekből, a vallási és a társadalmi osztályból eredőek egyaránt, az igazságtalanságoknak is vége szakad, végleg megszűnik a rabszolgaság, a diszkrimináció, a szenvedés, még a halál is: ebben áll a visszatérően ismétlődő karneválok mély értelme és társadalmi üzenete. A szegények az ünneplésen keresztül adnak választ a nyomor, az elnyomás és kirekesztettség gyötrő kérdéseire: mi az életem célja mindezen körülmények között?
Az ünnep…a tevékeny ellenállás egyik formája, egy kiáltás, az életigenlés, az életbe vetett hit kiáltása (minden nehézség ellenére), egy ébren álmodás”.
Ugyanez már a Bibliában is megtalálható: az ünnep, a paradicsom előérzete. Szükségünk van rá és nem akarjuk, hogy vége legyen. Jó együtt.
Urunk színeváltozásakor Jézus Illéssel és Mózessel van. Péter azt mondja „Mester, jó nekünk itt lenni!”. Ünnepelni lenne jó, ez a hegyen töltött idő más értelmet ad a mindennapoknak. Mást látunk. Ez az ünnep értelme.
Izajás 25,6 „A Seregek Ura minden nemzetnek bőséges lakomát rendez e hegyen. Lakomát, ahol lesz finom bor, zsíros, legjava falat, és erős színbor”.
Itt Isten az, aki össze akar gyűjteni mindenkit az ünneplésre. És Isten az, első tékozló. Nemcsak borból és húsokból: de feláldozta Fiát is, kizárólag népének szeretetéből. „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (János 10,10).
Majd szeretetének és megbocsátásának pazarlásával folytatja. A tékozló fiú (Lukács 15.23: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk ….”Isten arra tékozolja szeretetét, aki őt elhagyta. Reá pazarolja szeretetét, hogy visszaadja becsületét. Az idősebb fiú ezt szemére is veti: „Mi az, hogy mindent reá pazarolsz: nekem nem adsz egy kecskefiat sem és ennek a semmirekellőnek levágatod a hízott borjút”.
A kánai menyegzőn Jézus úgy tesz, mint az Atya: 900 liter bor fogyott…Jézus nem számolgat, nem kalkulál, hanem ad.
A pazarlás gyakorlata és mindenekelőtt az ünnep íze fentről jönnek, nagyon magasról. Ezek után elgondolkodhatunk arról, hogy milyen kérdéseket vetnek fel az ünnepek a gádzsók és a cigányok számára. Mindegyik az értékek körül fog mozogni, azon dolgok körül, melyek fontosak számunkra.
Attól a pillanattól, hogy rájövünk, a pénz nem önmagáért van, hanem csupán eszköze az életünknek, az adakozás és a másokkal való osztozás eszközévé válik. Mit jelent ez nekünk?
Mivel élete ünnep kell legyen, a cigány ember kerüli a boldogtalanságot és teszi ezt azért, hogy bárkivel találkozva az útján, az is részese lehessen az ő állandó ünnepének. És a mi meghívásaink? „Megyek a cigányokhoz, meghívtak az ünnepeikre”. Rendben van, de vajon ők meghívást kapnak-e a mi ünnepeinkre?
Az ünnep váratlanul, a találkozás bármely pillanatában előbukkanhat. Készen állunk-e erre? „Már megint ez a cigány… egy csomó időmet elvesztegetem, lehet, hogy még kávét is kell adnom neki, vagy pénzt….”
„Ha börtönben vannak, akkor biztosan meg is érdemelték”… Morális felfogásunkkal súlyos ellentétben van mindaz, amit a fogva tartás és a börtönből való kiszabadulás során tapasztalunk. Meg tudjuk-e még ünnepelni egy családtagunk hazajöttét, a tékozló fiú visszatértét? Tudunk-e megbocsátani?
Az ünnep mindig közösségi keretben jön létre. Teremti a közösséget. A közösség mindig a viszontlátás örömében jön létre. Ha az eucharisztiáink szomorúak, az azt jelentheti, talán nem örülünk eléggé egymásnak, amikor Jézus Krisztus tiszteletében együtt vagyunk. Milyen a közösségben elfoglalt helyünk? Ünnep-e számunkra a vasárnapi misére való összejövetel?
Ha nincs ünnep, Isten sincs. Ő az ünnep Istene. Az Ótestamentumban az ünnepek helye egyben mindig a megemlékezés helye is. „Azon a helyen, azt fogjátok tenni…én nomád Isten vagyok és veletek leszek az úton és a sátorban”. Igen, az Isten meghív bennünket, ünnepet, táncot készít nekünk: látjuk Dávidot, amint táncol a Szövetség Ládája előtt és halljuk Mikálnak, Saul lányának szemrehányásait (Sámuel II. 6,1)
Kinek a tiszteletét ünnepeljük a templomban? Tudunk-e időt szakítani az Istennel való találkozásra? De valóban ünnep-e Vele találkoznunk? Tudunk-e tékozolni Istenért? Tudunk-e tékozolni másokért? Tudjuk-e magunkat eltékozolni másokért?
Ha igen: akkor eljön az ünnep
akkor az élet ünnep lesz
és akkor Istenünk az ünnep és az élet Istene lesz.