Az egyház szerepe a romák társadalmi integrálásában

Kérdésünk tehát nem kisebb: Miben teheti hasznossá magát az egyház a cigányság társadalmi integrációjának folyamatában?

Mivel a cigányság jeles képviselői, József Attila és Kossuth díjas írók, költők, műfordítók[1], megfelelőnek tartják a cigány megnevezést, bátorkodok én is fölváltva használni a cigány és roma kifejezést. Egyébként a „roma” szó csak a lovári nyelven beszélők önmegnevezése (jelentése: ember), más cigánysághoz tartozó csoportok tagjait ilyen módon kizárja. A cigány kifejezés inkább gyűjtő fogalom, amely a bennfoglalja azokat a csoportokat is, amelyek szinta, manus, kalé, gyitan, yenich, stb. néven nevezik magukat. Meggyőződésünk, hogy a magyar nyelven cigánynak nevezett nép iránti tiszteletünket, megbecsülésünket szóhasználat cseréjével nem lehet pótolni.

 Nézzük tehát először is: mit tett eddig a társadalom vezetése?

Magyarországon az utóbbi 5-6 évtizedben az egymást követő kormányok – sokszor eltérő szemlélettel, de kétségtelenül – erőfeszítéseket tettek a cignyság  gondjainak megoldása érdekében. Pl hogy csak az elmúlt 20 évből hozzam a példákat: az 1993-as kisebbségi törvény[2] a törvényi szabályozást célozta meg. E törvény alapján került sor 1994 őszén a helyi kisebbségi önkormányzatok megválasztására. 477 helyi cigány kisebbségi önkormányzat jött létre. Európa előtt még büszkék is lehetnénk arra, hogy az óta ötszáz fölé is emelkedett a cigány kisebbségi önkormányzatok száma, ha valóban működőképesek volnának. Az 1995-ben, 1997-ben[3] és 1999-ben[4]született intézkedéscsomagok nagyszerű célokat tűztek ki: a társadalmi esélyegyenlőtlenség előítéletesség enyhítését, a hátrányos megkülönböztetések megszüntetését, megelőzését, valamint a roma közösségek identitásának és kultúrájának erősítését. 2006 és 2009 között a költségvetésében szerepelt, a sajtóban elhíresült 120 milliárd Ft,  amely a romák integrálását lett volna hivatva szolgálni, de nem lehet tudni hogy mire folyt el. A szakemberek kérdése, hova lettek ezek a pénzek? Miért nem hoztak eredményt ezek a célkitűzések?

Ma már ki kell mondanunk, hogy mindezek az erőfeszítések nem érték el céljukat. A szegregált cigánytelepek még mindig ott éktelenkednek a települések peremén, az iskolai szegregáció az elmúlt években óriási mértékben növekedett. A munkához jutást, még ha volnának is munkahelyek, a képzettség hiánya zárná el. A fő probléma azonban az, hogy a képzettséghez jutás esélyei a cigányság körében az utóbbi 10 évben egyre romlottak: a szakiskolát és középiskolát végzett cigány fiatalok százalékos aránya 1993 és 2003 között 4 %-kal csökkent az összes végzett fiatalok körében. Az érettségit adó képzésekben a cigányság lemaradása 27%-kal nőtt.[5] A felsőoktatásban részesülő cigány fiatalok száma 1993 óta ugyan mintegy 10-szeresére nőtt, de még így is a felsőoktatásban részesülőknek csupán 2 %-a cigány származású. Van olyan roma vezető, aki ellen, bár neki kellene vezetni az integrációt, bűnvádi eljárás van folyamatban. Ilyen hatalmas szellemi és financiális ráfordítás ellenére a probléma nem hogy a megoldás fel haladna, hanem súlyosbodik. A tragikus eseteteket: az olaszliszkai önbíráskodást, vagy sajóbábonyi romák és nemromák közötti összecsapást, vagy a sorozatgyilkosságokat a növekvő társadalmi szakadék szimbólumának is tekinthetjük, amelyek megjelenítik ezeknek a programoknak a sikertelenségét. A vádaskodás, a szemben álló gáncsoskodás, a kriminalitás, végkifejletében gyilkosságokhoz, pogromokhoz, polgárháborúhoz vezethet. A magyar társadalom előrehaladt ezen a veszélyes úton. Nem teljesen felderített, hogy milyen erők bújnak meg a sötét jelenségek mögött. Kimondhatjuk: a cigányság integrációjának feladata csupán az eddig használt eszközökkel nem oldható meg. Hogy lehetséges, hogy ekkora ráfordítás ellenére a helyzet még romlott is.?

Miért nem sikerült? Mi az oka annak, hogy ilyen óriási erőfeszítések ilyen súlyos kudarcokat hoznak, a várt eredménnyel ellenkezően sülnek el? Hol hibáztuk el? Mit nem vettünk figyelembe? Hiszen az évtizedek folyamán biztosan voltak nem csak korrupt, hanem őszinte törekvések is.

Úgy gondolom, hogy ezeknek a programoknak vannak nagyon értékes elemei. Figyelembe veszik a társadalmi feszültségek gazdasági, a kulturális, civilizációs összetevőit. Egyetlen tényezőt azonban nem vesznek figyelembe, vagy talán nem eléggé, éppen azt, ami talán a legfontosabb volna, az embert. Integráció valójában nem más, mint a bizalom növekedése a társadalmi csoportok, ember és ember között. Bizalmatlanságot növelő, korrupt, kriminális, pszichésen sérült személyek nem alkalmasak integrációs folyamat élén állni, azt irányítani. És ez igaz nem csak a romákra, hanem a nemromákra is, bármilyen párt vagy politikai alakzat képviselőire. Ha egy integrációs programot desintegráló személy vezet, minden ráfordított szellemi vagy financiális erőfeszítés, fordítva hat: a bizalmatlanságot, a társadalmi széttartást fokozza, a feszültséget növeli a szakadék mindkét oldalán. Erre láthatunk objektív tényeket a mai magyar társadalomban.

Tehát a valódi integráció csak együttműködni akaró emberek vezetésével lehetséges! Olyanokkal, akik alkalmasak és méltók, egymás és mindenki bizalmára, tiszteletére. Ennek érdekében több figyelmet kell fordítani etikailag, erkölcsileg megfelelő, hiteles emberek kiválasztására és folyamatos motiválására. Ez elengedhetetlen. Az eddigi programok nem véletlen, hogy zátonyra futottak, mert ezt a fontos emberi tényezőt nem vették eléggé figyelembe. Nem elég a külső körülményeket megváltoztatni. Azok a programok vezetnek a megoldás felé, amelyek az emberi személyt, mint erkölcsi lényt állítják a középpontba. A döntések, amelyek csak arra fordítanak erőforrásokat, hogy a gazdasági, kulturális, civilizációs környezetet változtassák, de nem szólítják meg az emberi személyt, hosszú távon a távolságot mélyítik. Az egyházak kinyilatkoztatáson alapuló emberképe, tanítása alkalmas az erkölcsi tartás táplálására, és a megsérült emberi méltóság helyreállítására. Az Egyház éppen személyi mivoltában szólítja meg az embert! A roma kultúrában szocializált személyekben az egyházak iránt bizalom él. Az egyházak ezért esélye van arra, hogy a pszihológiából ismert „én-te” kapcsolatot építsenek cigány testvéreinkkel. A közvélemény, a média ellenben „én-az” kapcsolat jegyében szól, amellyel közösségek általában az ellenségeiket jelölik. Az egyházak megszólítása éppen ezrét alkalmas arra, hogy a személyes érintettség szintjén közelítsen a cigány emberhez. Ezt a bizalmi tőkét az integrációs programok még nem használták ki.

Az egyházaknak egy másik hasznos történelmi tapasztalata is van, éspedig az, hogy képes a kultúrák közötti különbözőségben a párbeszédet katalizálni, és képes inkulturálódni. Csak utalok arra, hogy a Római Birodalmat fenyegető barbár betörések idejében a bencés szerzetesek tanították meg a mai németek, franciák, angolok őseit a földművelésre, őserdők termőföldé alakítására, mocsarak lecsapolására, de még a városépítésre, írás-olvasásra is. A kalandozó magyarok is nekik köszönhetik azt, hogy beilleszkedtek Európába. Miközben a franciák nem veszítették el frank hagyományaikat, a németek a germán jellegzetességet, a magyarok is keresztényként jobban megtalálták a saját magyarságukat, a környezetükkel szembeni ellenséges magatartást viszont levetették. Bár az egyháziak követtek el hibákat, mégis van tapasztalata a kultúrák közötti kapcsolatokban. Az európaiak számára elképzelhetetlen módon az afrikaiak tánccal fejezik ki érzéseiket az ottani liturgiában. Annak igazolására, hogy ez nem életidegen elszigetelt jelenség egyetlen 20. századi számsor: a 20. század elején 1 millió afrikai vallotta magát katolikus egyházhoz tartozónak, 1979-ben 60 millió, manapság 137 milliót tartanak számon. Az identitás elveszítését nem az Egyháztól kell félteni, mert történelmi tapasztalat, hogy a népek az Egyházban jobban megtalálják saját önazonosságukat. Az inkulturáció jegyében született a cigány biblia és a lovári nyelvű és cigány dallamvilágban fogant katolikus mise. Az Egyház inkulturációs tapasztalata azért is fontos, mert ilyen módon meg tudjuk közelíteni a cigány kultúra mendikációs vonásait, amelyek nagy szerepet játszanak a többségi társadalommal való szembenállásban is.

Még egy szemléletbeli mozzanatot nagyon fontosnak tartok.

Azok a programok, amelyek valami rejtett, vagy nyílt felsőbbrendűséggel, egyoldalúan a cigányok „fölemelésére” törekszik, mert – úgymond – a „cigányokkal van baj”, hamar zátonyra futnak. Tartós eredmény csak kiegyensúlyozott együttműködésben, „szimmetrikus kapcsolatban” lehetséges. Első lépés, hogy találjuk meg, mit becsülhetünk meg egymásban, hogy kölcsönösen gazdagodjunk. Ahol cigányok és nemcigányok igazi testvérként partner kapcsolatban mintát adnak, hogy a társadalmat elválasztó szakadékot áthidalják. Mindenesetre azok a felnőtt-programok, fiatalok számára létesített oktatási intézmények, felzárkóztató kezdeményezések, vagy gazdasági vállalkozások lesznek igazán előremutatóak, amelyek valamilyen formában a cigány-nemcigány kapcsolat építésére irányulnak, azt szolgálják, vagy mintaként hordozzák.

Konkrétra fordítva a szót! Mire számíthatunk az egyházaktól? Először is világos, hogy miben kell együttműködnünk. Az világos, már többször kimondtuk, hogy képzés iskoláztatás és a foglalkoztatás területén érdemes a kiutat keresni. Azért nehéz konkrétabbat mondani, konkrétabban meghatározni, mert az elindulás, és folytatás a helyi viszonyoktól függ. Mire van helyben ember, milyenek a helyi körülmények. Egy azonban biztos, hogy kapcsolatra, élénkebb kommunikációra szükség van. Múlt héten volt egy konferenciánk, amelyre a külügyminisztériumból érkezett valaki. 140 körüli létszámban voltunk az ország egész területéről, Pécstől a Nyírségig, Záhony volt a legkeletibb település, amely képviseltette magát. A konferencián bemutatkoztak a különböző kezdeményezések. A minisztériumból érkező személy meghökkent, nem tudott szóhoz jutni. Azt mondta, hogy ő eddig csak azt hallotta, hogy az „egyházak nem csinálnak semmit.” Itt pedig az ellenezőjét tapasztalja. Tudnunk kellene egymásról. Meg kell találnunk a kapcsolatnak rendszeres formáját. Időnkénti találkozókkal, vagy állandó bizottságokkal – bár bizottságokból éppen elég van már. Meg kellene találnunk a módját, hogy tájékoztassuk egymást az aktuális helyzetről. Hol tartunk, mire van éppen szükség, stb.?

A kapcsolat két szálból szövődik: mit mi tudunk adni, és amire szükségünk van, mit kaphatunk?

Először talán nézzük azt, mit kínál, mit hoz a kapcsolatba az egyház? Az egyháznak van egy motivációs rendszere, amely nélkül éppen a fentebb említett emberi tényező nem működik. Ez nem csupán az igehirdetés jelenti, hanem szükség van a közösségre. Közösségre, amely immár hordozza az igehirdetésből fakadó motivációs rendszert. Ennek a közösségnek a fölépítésében tehet sokat az egyház. Mátraverebélyen volt egy előző próbálkozásunk. Ugye pénzről volt szó, úgy összevesztünk az első héten, hogy azt mondtam: vissza a lovakkal! Látszott, hogy a gazdasági vállalkozás sem működik a motivációt hordozó kialakult, kiforrott közösség nélkül. Erre a közösségre szükség van az iskolai képzést kínáló kezdeményezéseknél is. Az egyház sajátja nem a képzés pusztán, hanem a mögötte rejtőző motivációs rendszer. Ez ami meg kell, hogy különböztesse más iskoláktól. Bár egy egyházi iskolára is biztosan szükség van. Székely püspök úr beszélt egy érettségit adó egyházi iskoláról, ami ezen a területen biztosan nagy hatással volna.

Az egyház tud szólni mind-két oldalhoz, a cigányokhoz és nemcigányokhoz egyaránt. És ez nagyon fontos szerepre kötelezi, mert szükséges a véleményformálás cigány és nemcigány oldalon egyaránt. Az egyház magával hozza ezt a képességet, lehetőséget, hiszen nem a „cigányokkal kell csupán foglalkozni”, hanem a cigányok és nemcigány kapcsolata a beteg. A kapcsolatot kell fölépíteni, meggyógyítani. A hidat két oldalról, a szakadék mindkét partjáról kell építeni.

A harmadik. Az egri konferenciánkon magasan kvalifikált, több diplomás emberek és egyszerű sokszor még az általános iskolát el sem végzett emberek testvérként együtt vettek részt. Az egyház motivációs rendszere képessé teszi bennünket arra is, hogy különböző végzettségűek együtt dolgoznak ezen a területen, mert erre is. A közös ügy szolgálata Krisztusban alkalmassá, képessé tesz bennünket erre.

Mi az, amire szükségünk van? Nagyon nem szeretek anyagiakról beszélni, de tény, alapvető financiális nehézségeink vannak. Az önkéntesek erejükön felül dolgoznak a szabadidejükben, és a találkozókhoz az útiköltség előteremtése is gond sokszor. Nem lehet elvárni egy olyan önkéntes családtól, amelynek a napi betevő falat előteremtése is gond, hogy saját zsebéből fizesse az útiköltséget a találkozókhoz. Helyenként épületekre eszközökre is szükségünk van ahol a pl. az iskolai felzárkóztató programok folyhatnak. Stb.

Örülök annak, hogy ez a konferencia az egyházzal való együttműködés lehetőségeit keresi, de tudnunk kell, hogy ha valódi eredményeket akarunk, nem elegendő. Föl kell kutatni a legszélesebb körű összefogás lehetőségeit. A társadalmi integráció éppen az összefogásról, együttműködésről szól. Szükséges az állami szektor, az önkormányzatok, a civilszféra közös gondolkodása, együtt cselekvése, de ne hagyjunk ki egy nagyon fontos elemet a médiát, amely erősen alakítja a közgondolkodást. Elengedhetetlen ezen a területen valamiféle szabályozást adni a médiának. Sok utalást hallunk az amerikai példára. Megtalálták a módját, hogy befolyásolják a színes bőrűek és fehérbőrűek arányát a médiában, és ezt érvényesítették filmekben, a tv-bemondók között, a médiaszereplők számában és szereplési idejében. Nyilván itt figyelembe kell venni a sajtó szabadságát, de megoldható, mert ott is megtalálták a módját. Nem minden oldódott meg, de nagy lépéseket tettek a megoldás felé. Az erőket nekünk is koncentrálni kell. Hasonló üzenetet hordoz a tény, hogy ha nem is nagy számban, de léteznek cigányszármazású papok szerzetesek is.

Természetesen szeretnénk gyors megoldásokat, de ki kell mondanunk, ha reálisak akarunk lenni egy választási ciklus alatt biztosan nem fog megoldódni a cigányság társadalmi problémája, de kettő alatt sem. Sokkal nagyobb falat ez annál. Társadalmi csoportok közötti több száz éven át formálódott kapcsolatot vagy a kapcsolat hiányát csak nemzedékeken át tartó türelmes, kitartó, erőket koncentráló munkával lehet alakítani. Csak lássunk már neki mihamarabb, ennek a közös munkának! Az Egyház erőihez mérten e mellett az ügy mellett áll.

---